Örkény István;átírás;Tóték;szatíra;

Újradobozolás (Sári Edina: Sorstörés)

1968 júliusában Örkény István Damjanich utcai lakásának ajtajában egyszer csak megjelenik a mátraszentannai Tót család. Tót Lajos, a felesége, Tótné Balog Mariska, a lányuk, Ágika – és a fiuk, Gyula. Mindahányan nagyon is elevenen. Igazságtételt követelnek, mivel a községükben páriává váltak, amióta az író forgatókönyvéből írt kisregényéből írt drámája 1967-ben nagy sikert aratott a színpadokon. A műben elkövetett gyilkosság miatt Lajost megfosztották tűzoltóparancsnoki címétől, Mariska sem talál munkát, Ágikának sem udvarolnak a fiúk… Az írói képzelet világát valóságként interpretálja a falu, csoda, hogy még szabadlábon a család. Az író és egykori (elvált) második felesége, F. Nagy Angéla sem képes elsőre szétválasztani egymástól a fantázia és a mindennapok világát – beugratásnak, lakásszínházi próbának hiszik a család felbukkanását. Ám aztán megérkezik a szintén nagyon is élő Varró őrnagy is!
Sári Edina Sorstörés című kisregényének palimpszesztusából a Tóték abszurd játéka most már több (meta)szinten és jelentésrétegben olvasható. (Kissé megtévesztő: a könyv borítóján abszurd drámának nevezi a Sorstörést, hiszen a műformája nem dráma, noha az ábrázolt léthelyzet valóban drámai, de tragikomikus módon; az örkényi kisregény- és drámaváltozatra való utalása persze érthető, még ha ekként némileg suta is.) Az írói képzelet szülte alakok a fikció világában a biográ­fiailag létező szerző „valóságában” jelennek meg, az író így maga is egy regény szereplőjévé válik, aki a fikció és a valóság összebékíthetetlensége miatt kényszerül vitára, a fikció védelmében – majd, igen, dobozolásra (!) a tőle „függetlenül” „létező” szereplői társaságában. Világos, nem? Ha emlékszünk rá, már Don Quijote is olvasta a róla szóló történetet kalandjainak második kötetében, a posztmodern irodalom meg aztán végkép kijátszotta a Möbius-szalagként vagy Escher-képként egymásba bonyolódó metafiktív kártyát. Sári Edinánál, aki tényleg nagyon ismeri a Tótékat és szerzőjének életrajzát – színpadiasan szólva –: hét szerep(lő) keresi a szerzőt…
Az Örkény-mű kiemelt kanonikus szerepe (oktatás), olvasottsága (plusz színház, film, opera) kellően biztosítja, hogy az ismerősség felkeltse az érdeklődést az átirat iránt – ugyanakkor olyan olvasói várakozást is teremt, ami nem csupán ismétlődésre vágyik, hanem szinte kikényszeríti az eltérést, a végkimenetel megváltoztatását, csavarját. Ezt az elvárást a Sorstörés a cselekmény, történés szintjén be is teljesíti. (Nem lövöm le a poént annak megemlítésével, de ha egy margóvágó megjelenik valahol, akkor… annak szerepe lesz.) Ugyanakkor felmerül a kérdés: az örkényi mű eszmei-értelmezési lehetőségeihez sikerült-e valami újjal hozzájárulni, kiszélesíteni a kereteit, megugrani azt, netán új alapokra helyezni, talán éppen a korábbiakat megkérdőjelezni? Még akkor is, ha mondjuk erre nézvést szerzői szándék nem volt. Vagy a szövegjáték, az újrapoentírozott geg lehetséges öncélúsága már maga az értelmezés? Ezt eldönteni az értelmező olvasó dolga.
A magam részéről csak újabb kérdésként merül fel, hogy az eredetileg (Örkénynél) a második világháború idején (1942) játszódó történet miképp transzportálódik át tulajdonképpen zökkenőmentesen 1968 nyarára? Amikor is Varró őrnagy már nem úr, hanem elvtárs, és a Magyar Néphadseregtől nyugdíjazták. Ezzel a (rendszer)váltással talán érdemes lett volna kezdeni valamit (ám a Sorstörésben szereplő Örkény a saját lakásában az úrra szavaz az elvtárssal szemben), ha már a háborús pszichózis, a hatalom és az annak való alárendelődés, a kiszolgáltatottság abszurditásai sarkalatos pontjai a Tóték értelmezésének. Persze nem kötelező. De ne feledjük: a kisregény szövegterének indexált ideje: 1968. július 18–20.! A valóságban egy hét sem telik el ekkor, és megkezdik a magyar haderő mozgósítását, egy hónapra rá pedig a hadseregünk átlépi a csehszlovák határt. De ez már talán tényleg az Egypercesekbe illő folytatás. (Könyvmentorok, 2024. 116 o.)