- Kérdőjelek a pokolban - Darvasi Lászlóval a Neandervölgyeikről

Új regénye fél évszázadot ölel át, a századelőtől a világháborúkon át az ötvenes évek második feléig. Manapság egyre inkább téma az első világháború korszaka, és sokan párhuzamokat is látnak a jelenkor eseményeivel. Ön miért nyúlt a századelő évtizedeihez?

Hát igen, mintha élni kívánnék egy tudatos kolonizációs szándékkal, úgy értem, a múlt elbeszélését illetően. Minden elbeszélés a lehetséges múlt gyarmatosítása. A nagyregényeim időbelisége szépen és elszántan tart a mi konkrét időnk felé, és meg fognak érkezni 2023-ba, 2024-be vagy 2026-ba, még nem tudom. A könnymutatványosok legendája mesebeli epizódjai a XVI–XVIII. században játszódnak, A Taligás névtelen figurája a XVIII. század pusztulatában húzza Szeged felé a könyvekkel, kódexekkel teli kordéját, a Virágzabálók alakjai a XIX. századi Szegeden kereskednek a boldogtalan sorsukkal, a Neandervölgyiek kalandja pedig a Monarchia bukásától indul, és ahogy tervezem, mondom, eljut a mába. Három nagycsalád összefonódó története. Vidéki magyarok, zsidók, arisztokraták, és van minden, ami szem-szájnak ingere, bocsánat, botanika, foci, színészet, orvostudomány, ötvenhat.

Elég konkrét a regény végpontja. Miért éppen 1957-ig „tart” a neandervölgyiek ideje?

Olykor beáll az a helyzet, hogy egy történetet, bár még koránt sincsen vége, már nem szabad tovább írni. Eljutottunk végül a Kádár-kor látványos nyitányához, Hősök tere, május 1-je, na, onnan még pöccentünk picit. Így is hatalmas anyag lett, és ideiglenesen meg kellett állni. Az elbeszélő bebarangol egy óriási, voltaképpen egészben be nem látható területet, és ha meg is áll egy időre pihenni, átgondolni, értelmezni, mi hol volt, hol nem volt a szeme előtt, egyáltalán nem biztos, hogy nem lép tovább. Én léptem, már haladok.

A címe ellenére a könyv nem őstörténet, és nem is az Istállós-kői-barlangról szól. A szereplők viszont magukat látják olykor neandervölgyinek. Miért ezt a címet választotta végül?

Most olvastam valahol, hogy míg az emberré válás millió évekig tartott, a mai ember agya még mindig ősemberi jelleget mutat, pedig már itt van az AI, a mesterséges intelligencia. Most kábé úgy élünk, hogy megszületünk, és már pelenkás korunkban elavultak leszünk. Folyamatosan és radikálisan íródnak át a modernitás vagy a hagyomány kérdéskörei, amelyekben a vallás, a lélek, a vigasz, a megváltás, a kegyelem – nem sorolom tovább – fogódzót jelentett. Nagyon sokáig az írástudó ember leginkább mítoszokban és legendáriumokban, mesékben határozta meg önmagát és a közössége históriáját. A sors értelmezése elég korán beköltözött a drámába. Aztán nagyon hosszú idő után jött a történet, végül is a regény, amelynek lehetőségeit és adekvátságát mindenféle szörnyű módon igyekezett fölülírni a huszadik század. De az is igaz, hogy a huszadik század a versnek fájt a legjobban. Most a történet és a mítoszok utáni vágy kéz a kézben halad, miközben a hagyományosan realitásnak vagy a valóság érzékelésének gondolt részvételünk a világ működésében folyamatosan és kíméletlenül próbára van téve. A mai ember egyszerre őskövület és E. T. Ősemberek szaladgálnak a plázában vagy az Aldi polcai között, ősemberek ülnek a Metropolitan székein. Ha van harmadik világháború, és tart, akkor az már nem is a téridő hagyományos keretei között, hanem a torzítható kommunikációs térben és az ember szellemi tartományában zajlik. Ehhez képest a huszadik század, ami szocializált engem, az ősemberek világa. Ez a három regény még erről az időről beszél.

A könnymutatványosok régóta visszatérő szereplői a regényeinek. Ki-be vándorolnak a szövegeiből, de azért már ők sem „fiatalok”. Mikor érezte először, hogy visszatér hozzájuk? És milyen a viszonyuk ma?

Harminc éve, a kilencvenes évek elején írtam egy kis, egyoldalas történetet róluk (A könnymutatványosok címmel – G. Á.). Egy már nem kapható, nem is létező, vékony kis könyvben, A Borgognoni-féle szomorúságban szerepeltek. Néztem egy ideig. Mondtam magamnak, apukám, ez regény. Bele is kezdtem. Az első, már számítógépen írt negyven oldalt elfújta a szél. Vagy az űrbe lőtte az óvatlanul megnyomott delete gomb. Negyven oldal, huss. És végleg. Könnyek, mint amiről írni akarok. Csikorogva újrakezdtem. Az egy oldalacskából lett évek alatt egy nagyregény. És azóta majd minden regényemben föltűnnek a mutatványosok, sírnak, megmentik az aktuális bajbajutottat, kinevetik. Elvonultak a büdös szekerükkel a Taligásban, majd a Virágzabálókban is, igaz, többnyire csak egy pillanatra. Soha nem engedtem el őket, és most a Neandervölgyiekben látványosan térnek vissza.

Korábban sem feltétlenül főszereplők voltak, a szekér is sokszor csak a távolban átzörög, mintha egy memento mori lenne. Hozzák-viszik a könnyeket, az élőket és holtakat. Miért vonulnak ennyire háttérbe? A huszadik század már nekik is idegenebb lenne? Eljutnak egyáltalán a jelenkorig?

Ők az együttérző szomorúság metaforái, a folyamatosan elvesző Közép-Európa bohócai. Utcazenészek, hajléktalanok, olcsó vidéki költők, csepűrágók. Az ő otthontalanságuk képesség arra, hogy az idővel szabadon bánjanak, hogy a mulandósággal partiban legyenek. Valóban, nem biztos, hogy könnyebb dolguk lenne a huszadik század örvénylő eseményeiben, meg aztán nagy kérdés, a huszonegyedikben képesek-e egyáltalán cselekvően megjelenni. Mi lesz velük? – nem igazán tudható. Program, algoritmus, valami rendes, jó szándékú vírus, nem tudom.

A könyv fókuszában induláskor egy kisváros áll, sőt egy kastély, amit gyakran „bolondok házaként” is emlegetnek, miközben mégiscsak klasszikus családtörténeti regényről beszélhetünk. A köszönetben szerepel Törökszentmiklós neve. Mondhatjuk, hogy hazatért ezúttal?

A szülővárosomat mintának tekintettem, és semmiképpen sem az egzakt históriáját írtam meg, természetesen. A város határában, a mezőtúri út mellett áll az egykori Almássy-kastély, az épületegyüttes most magántulajdonban van. Kicsi gyerekként még sok mindent láttam a régi, békebeli városképből. Láttam polgári házakat, ahol orvosok, ügyvédek, főtisztviselők éltek, még állt az üres, embereit, híveit vesztett zsinagóga. Voltak mozik. Én biztosan otthon vagyok itt, ezen a vidéken. Mert azt is látom, és majd el is mondom hamarosan, hogyan nézett ki a vidék, mondjuk, 1571-ben. Viszont Újlipótban, mostani életem támaszpontján, a regény konkrét helyszínein, históriás és Bauhaus bérházai, például a Golopenza-ház vagy a Turul-ház környéke előtt, amelyek előtt naponta elmegyek, ugyancsak nem érzem magam idegennek. Sőt. Nekem Budapest is otthonom. De leginkább azokban az emberekben és azoknak a nyelvében vagyok otthon, akiket megteremtek, Sós Ernában, Arany Árminban vagy a habókos Tibi bácsi kirohanásaiban.

A könyv minden lehetséges lábával benne áll a magyar történelemben, mégis adódik a kérdés, valójában mennyi benne a mese.

Hagyományos karaktereket épített a sokágú történet. Sokszor ültem és bámultam, mint a moziban, fájni kezdett a pötyögéstől a két szegény mutatóujjam. Néztem ámulva, mi kerekedik ebből vagy abból a jelenetből, meghal, elkárhozik, vagy csak lassan elkanalazza a hígleves ebédet, majd a sezlonyon horkolni kezd. Sok fordulatot kitaláltam, sok fordulat kitalálta magát, és aztán csak le kellett jegyzetelni. Nyilvánvaló volt, hogy érinteni kell nagy, végzetes történelmi traumákat éppúgy, mint kisebb történelmi szikrázásokat. Egy ekkora elbeszélői térben hogyan hozol elő egy Trianont, a világháborúkat, a deportálásokat, a haláltáborokat, a Don-kanyart, na, most ez mind írói kérdés volt. Enyhén szólva nem elhanyagolható írói kérdés, ennyi előkép, ennyi írói beszéd, ennyi formázás után hogyan tudod megcsinálni. Minden egyes nap halálra ítéltem magam, ezt mondanám, ha valakit érdekelne, hogyan lehet ennyit beszélni. Állsz a folyondáros akasztófa alatt, és locsogsz, mint a házmester. Gyönyörűség. A történelem konstrukció, az emberi élet bárhogyan is van, csoda, illetve persze a csoda hiánya, várása, eltékozlása. Őket kellett randevúba terelgetni óvatosan, ügyelve a mértékre és a szabatosságra. Végül tudtam, hogy valami nagyon nagy van a kezem között, egy élő, lüktető piramist ölelek. Óriási súlya volt. Óriási felelőssége. De azért nem ilyen szörnyű, az olvasónak azt mondanám, egy közepes idejű bentlakásos kollégium ez a három könyv. Ki lehet szökni belőle, majd vissza lehet óvakodni. A keresztrejtvényt fejtő portás félrenéz.

A regény elbeszélésmódja többek közt Móriczot, Balzacot vagy Thomas Mannt juttathatja eszünkbe. Korábban nem feltétlenül ők ugrottak volna be. Egyébként is szikárabbnak érzem ezt a nyelvet, még úgy is, hogy a jellegzetes költői prózája is megmaradt. Változott esetleg valamit a választott témával a megközelítésmódja?

Ugye ez egy nagyregény, ami kifejezetten jelentékeny történeti és artikulációs változásokon halad, csordogál vagy hömpölyög át. A történet nyelve folyamatosan változik, ahogyan a napszak múlik a szöveg fölött, pirkadat, délelőtt, déli verőfény, naplemente. Ahogy a beszédmód alakul, más lesz az elbeszélés hangulata, atmoszférája, másféle fények világítják ugyanazokat a szavakat. A boldog békeidők végjátéka megkapja a maga nagy, véres háborúját, a Horthy-rendszerben még mindig van egy nosztalgikus fölütés, jóllehet József Attila már megmutatja, hogyan csikorognak a csillagok, és aztán tudjuk, a fémes, feudálkapitalista íz, narráció és képmutatás leuralja az országot, és, zárójel, halálba küldi a polgári létezés jelentékeny hányadát, amit ez az ország azóta sem, és ez nagyon fontos, azóta sem hevert ki. Azért van most ez, ezért, ami. Aztán meg elvtárs. Ebben a szóban benne van minden történelmi fűszer. Ahogy a cselekményben közeledtem a saját születésem időpontja felé, egyre több otthonosságot és magától értetődöttséget éreztem. 1962-ben születtem. Ami a fogantatásom előtt ötven évvel korábban történt, ki kellett találnom. Ami a Rákosi-korszak alatt volt, azt inkább már csak föl kellett idéznem. Mert mintha megéltem volna. Érdekes tapasztalat volt. Hogy ennyire érzem a reménytelenség, a félelem, a kiszolgáltatottság, a hatalom, az erőszak jellegét és működését. Ezek mind benne maradtak a Kádár-rendszer szocializációjában is, és benne maradtak a mai napok izgatott történéseiben, abban jelesül, hogyan mond le önként – nem nyomásra, nem kényszerítésre – a szabadságról az ország lakóinak jelentékeny része. Ringatják szívükön a kommunikációs barbikat, a Dagit, a Radart, a bolond Bajuszost, a dúlt arcú Ingyenélőt.

Az 1956. október 23-ai forradalom eseményeit egy rádión keresztül halljuk egy jelenetben. Hasonló távolságtartást éreztem az első világháború harcaival, a második világégés frontvonalai azért már nagyobb teret kapnak. A történelmi események kapcsán persze nehéz megítélni, mi a fő pont, hol van az eleje meg a vége. Miért nem akarta belevezetni a szereplőit még inkább a sűrű forgatagba?

A történelem mindig konstrukció. Az ember meg többnyire kérdőjel. Nem az érdekelt, hogy miként láttatom, értékelem a történelmet, az érdekelt, hogy a történelmet, ami erre a törékeny, mégis szívós kérdőjelre nehezedik rá, a kérdőjel hogy viszi el akárhová. Kétségtelenül az irónia felé hajlottam, ezt már tudjuk Kertésztől is, irónia nélkül nem lehet túlélni bizonyos helyzeteket. A lágerek túlélői belehaltak a túlélésbe aztán, sorra önkezükkel vetettek véget az életüknek. Kertészt megmentette az iróniája, ami végül sértett cinizmusig jutott. Sajnálatos. Az alapkérdésre visszatérve, olyan dramaturgiát igyekeztem néha működtetni, amit a film is tesz, vagy a színpadi történés használ. Néha egyetlen villanás vagy egy félreszólás kontinenst mozdít meg. Most mondjam azt, hogy nem lehetett leragadni? Tényleg nem lehetett.

Az egyik szereplő a negyvenes években a térképeket nézegetve tapírhoz hasonlítja Magyarország formáját, és fejtegeti is, miért éppen ez a jámbor állat jutott eszébe. Mennyit őriztünk meg ebből az átvitt értelemben vett „tapírságból”?

Gál tanárnak a kiszólása ez a bécsi döntések után. Meg is akarják hurcolni érte. A tapír nyilván jámbor állat, a magyar annak semmiképpen sem mondható. Mondok egy példát. A bécsi döntések és az úgynevezett zsidótörvények kart karba fonva sétáltak a pusztulás felé. Amikor a Horthy-korszakkal való kontinuitást építi az aktuális politika, erről valahogy nincsen szó. Ispán, ja. Föl lehet ragasztózni az autóra a NagyMagyarország-matricát, de hogy az mit jelent, tudja-e a sofőr és nagyra becsült családja. Mert az bizony nagyon sok mindent jelent. Árulást éppúgy, mint gőgöt. Igazságtalanságot ugyancsak. Jelentett végzetes nemzeti érzéketlenséget, aminek a következménye lett Trianon. Tudja, mikor hirdették ki az első zsidótörvényt? 1938. május 29-én, amikor fájrontot hirdetett a Magyarországon az euchariszticus kongresszus. Időzítettek.

+1 KÉRDÉS
Érdekesnek találtam a mottókat, pontosabban a szerzőket. Hogy talált egymásra Vida Gábor, Roberto Bolaño és Rubin Szilárd?

Vida Gábor új regényét, a Senkiházát nagyon szerettem, a tőle származó idézet meg egy különösen szép passzusa a műnek. Olyan univerzális kisfutam. Mintha a csillagos égboltot nézném. Bolaño, amikor a galegók magányát írja meg ironikusan, mintha a magyarokról beszélne. Rubin Szilárd meg Don Quijote volt, hosszú éveken át kutatta a törökszentmiklósi Jancsó-féle sorozatgyilkosság részleteit, még Kádárhoz is írt, a pártvezér segítségét kérte. Kicsit talán bele is szeretett a gyilkos Piroskába. Van egy gyönyörű, szorongató regénye, az Aprószentek. Vettem tőle is jelenetet, és egy kicsit megforgattam. Akkor éppen együtt voltunk vele a pokolban. Aztán kijöttünk belőle. De azért a pokol maradt. És készen áll.