A miniszterelnök egykori kedvenc vonata (nem a felcsúti kisvasút, hanem a varsói gyors) még nem gördült ugyan be Budapestre, de itt jár már a kertek alatt. Maga a metafora – a 90-es, illetve a 2000-es években – eredetileg arra vonatkozott, hogy a magyarországi politika egy éves késéssel követi a lengyelországi fordulatokat, azt sejtetve, hogy a két ország társadalmi mélyrétegeiben hasonló folyamatok játszódnak le. Márpedig hasonlóság most is van, ezt kár lenne tagadni: Orbán egyre inkább a jobbszélre kisodródó lengyel elvbarátait jobbközépről váltotta le valaki, és nálunk is a hosszú ideje üresen tátongó centrumban tűnt fel egy alapvetően jobboldali figura, akibe sokan belelátják a kormányváltás esélyét. Igaz, idehaza csak két év múlva lesz legközelebb parlamenti választás (bár ki tudja; Fidesz-közeli közvéleménykutatók már méricskélik, mit szólna hozzá a nép, ha előbb lenne), vagyis az a bizonyos gyors inkább csak egy döcögő személy, de errefelé nem szokatlan, ha késnek a vonatok.
A fő konklúzió: az ellenzéki, illetve a bizonytalannak nevezett választó elsősorban, minden másnál jobban kormányváltást akar, és annak adja a szavazatát, akinél erre a legnagyobb potenciált látja. Balliberálisnak mondott szavazók tömegei voksoltak egy alig látható kontúrokkal rendelkező, egyelőre személyiségeket is csak nyomokban tartalmazó, de az említett halvány körvonalakon belül mégiscsak jobboldali erőre; döntően nem a jobboldalisága, hanem a vélt és látott ereje miatt. Ez az az értékajánlat, amelynek akkora keletje van, hogy a hagyományos ellenzéki pártoktól, a Fidesztől, sőt a jellemzően nem szavazók közül is kisebb-nagyobb csoportokat tud elhódítani. Ott is, ahol ez 14, vagy még több éven át elképzelhetetlennek tűnt: a nyugat-magyarországi Fidesz-fellegvárakban, az Alföldön, a közepes nagyságú városok sokaságában. Hónapokig fog még tartani az eredmények értelmezése, de két fontos tény már most, jelentősebb politológiai tudás nélkül is kiolvasható: hatalmas feszültség van az országban az orbáni kormányzás mikéntje és egyre inkább elmaradó eredményei miatt, és az ebből előbb-utóbb szükségképpen adódó tektonikus mozgásokat a meglévő, általában mozdíthatatlannak vagy nehezen mozdíthatónak leírt pártrendszer nem tudja lekövetni. Márpedig ahol a feszítőerő nagy, a rugalmasság viszont kicsi, ott előbb-utóbb szakadások, törések keletkeznek: ennek jeleit láttuk már vasárnapról hétfőre virradóra, a kezdődő romeltakarítással együtt. Ráadásul olyan típusú, komplett pártokat, hatalomszerzési stratégiákat, meg a nem kormánypárti térfélen az egész eddigi pártstruktúrát maga alá temető politikai földrengés történt, ahol gyakorlatilag biztosra vehető, hogy lesznek még utórengések; talán erősebbek is, mint az eddigiek.
A tájkép, bal felől nézve, kevés reményre ad okot (mármint azon túl, hogy tényleg felderengett valamiféle kormánybuktatási esély), de azért nem is teljesen reménytelen. Budapesten például két, legalább papíron zöldpárti főpolgármester-jelölt elhozta a szavazatok 95%-át; ez Koppenhágában vagy Stockholmban is megsüvegelendő fejlemény lenne. És vannak – nem csak a fővárosban – olyan kimagasló lokális sikerek, amelyek megmutatják, hogy a közösségépítés és a becsületesen elvégzett munka minden előfeltételezéssel szemben igenis kifizetődik. Másfelől viszont országos viszonylatban a lakosság négyötöde jobbra szavazott, ami meghökkentően magas arány: akár érthetetlennek is nevezhetnénk, ha nem láttuk volna ugyanezt (vagy nagyon hasonlót) Lengyelországban.
A számokat részben az eddig nyújtott teljesítmény magyarázza. Kézzelfogható bizonyíték nincs rá, de elméletben azért komoly érvek szólnak mellette, hogy a Tisza körül megképződött 30 százalék balközépen is összegyűlt volna, ha a választópolgárok ott láttak volna valamit, ami működőképesebbnek fest a rogyadozó NER-nél – de nem láttak. És egyedül annak lesz (ha lesz) esélye felállni a most kapott ütés után, aki őszinte választ tud adni arra a kérdésre, hogy ennyi év után miért nem. Mert amilyen lassan araszol ez a masina, biztosan nem az idő hiányzott hozzá.