Több mint harminc éve ismertem meg Ferit, akivel első találkozásunkkor barátok lettünk, és mindvégig maradéktalanul egyetértettünk értékekben és gyakorlati kérdésekben egyaránt. Mintha nem is választott volna el bennünket egy nemzedéknyi idő. Talán senkitől nem tanultam annyit érdekképviseletről, lobbizásról, az amerikai politikai nyelvezetről, gondolkodásmódról és tárgyalási stílusról, mint tőle. Székely-magyar famíliába született, s bár sohasem élt Magyarországon, tökéletesen beszélte anyanyelvét és magában hordozta ősei kultúráját. Családi indíttatásból, ugyanakkor felnőttként saját elhatározásból vállalta, hogy felerősíti azok hangját, akiket máskülönben nem hallanának meg a világ talán legfontosabb döntéshozó központjában, az amerikai fővárosban.
Feri számára az emberi méltóság tisztelete, az egyéni és közösségi jogok primátusa természetes adottság volt. Ezt alapozta meg egyik legfontosabb élménye, édesapja, Koszorús Ferenc ezredes példája, aki 1944 júliusában katonáival sikeresen hiúsította meg a Baky-Endre-féle csendőrpuccsot, ezzel előzve meg még több zsidó honfitársunk pusztulását. Koszorús ezredes háború alatti és azt követő amerikai működése arra is ráirányította a figyelmét, hogy a közösségi érdekképviselet nem romantikus valami, hanem szilárd értékeken alapuló praktikus cselekvés. Ám éppen az értékek kiforrottsága, az azok melletti következetes kiállás biztosítja azt, hogy az érdekérvényesítés minden szükséges pragmatizmus ellenére sem válik soha megalkuvóvá és korrupttá. Ehhez nélkülözhetetlen a – tengerentúli és hazai közéletben is ma már meglehetősen ritka – személyes integritás, önazonosság-tudat, amellyel Feri rendelkezett.
Koszorús Ferenctől megtanultam azt, hogy hogyan kell úgy érvelni a saját álláspontunk mellett, hogy a tárgyalópartner azt érezze, az általam hangsúlyozott szempontok valójában a sajátjai.
Feri így tett, amikor a NATO-bővítés, az erdélyi magyarság jogos követelései, vagy a még szorosabb amerikai-európai partnerség mellett kardoskodott. Nem véletlenül hívta meg több ízben az amerikai kormány, hogy fejtse ki gondolatait ezekről a kérdésekről, legyen részese hivatalos kormányzati delegációknak, vagy tanúskodjon a washingtoni Kongresszusban. Ilyen szellemben írt megannyi állásfoglalást, feljegyzést, újságcikket, és tartott előadásokat egyetemeken és nemzetközi fórumokon. Remek kapcsolatai voltak politikai körökben, és éppen azért vették komolyan, mert nem váltotta aprópénzre összeköttetéseit, és mindig hű maradt amerikai hazájához, hiszen amerikai érdekként tudta láttatni a magyar érdekeket. Feri azt is pontosan értette, hogy a célokat csak szövetségesekkel együtt, minél több támogató mozgósításával lehet elérni. Barátokat kell gyűjteni, nem az ellenségek számát szaporítani. Nem véletlen, hogy 1989-ben egyik első kezdeményezője volt a Magyar Amerikai Koalíció megalapításának, és lett elnöke az Amerikai Magyar Szövetségnek. Minden fontos közéleti megnyilvánulása előtt kikérte társainak a véleményét; az amerikai hivatalokban így nem csupán a maga, hanem adott esetben sok ezer barátja nevében tudott felszólalni.
Koszorús Ferenc a rendszerváltozás kezdetétől fontos kapcsolata és partnere volt a magyar kormányoknak. Elfordult, hogy hivatalos megbízást is kapott Budapestről valamely ügy képviseletére, és ezt mindig nyíltan vállalta. Ez a mából visszatekintve szinte hihetetlennek tűnik, az pedig még inkább, hogy soha semmi olyan akcióban nem vett részt, amikor a magyar kormányt általában kellett volna jobb színben feltüntetni Washingtonban. A magyar pártpolitikától pedig különösen távol tartotta magát. Demokratizmusa megkérdőjelezhetetlen volt, ahogy mérsékelt politikai nézetei is. Mindenkivel hajlandó volt tárgyalni, aki a másik ember méltóságát feltétel nélkül tisztelte és ilyen alapon sokaknak is segített. Erőfeszítéseiért nem várt állami kitüntetést és pozíciót, ez jellemétől távol állt. Sikeres ügyvéd volt, olyan polgár, aki élete legtermészetesebb velejárójának, sőt kötelességének tekinti a közéleti szerepvállalást, mások támogatását, akire a biztos egzisztencia, az intellektuális pallérozottság, a nemzetközi látókör felelősséget is ró, hiszen noblesse oblige.
Sokféle alkalommal voltam együtt Ferivel. Hallottam előadást tartani, tárgyaltam vele együtt kormányzati és kongresszusi képviselőkkel, vettünk részt közösen találkozókon magyar szervezetek vezetőivel, és több ízben élveztem családja vendégszeretetét otthonukban. Akármilyen kritikus téma is került szóba (vagy akármilyen heves volt is a baráti kosármeccsünk), soha trágár szót nem hallottam tőle, ahogy dehonesztáló megjegyzést sem másokra. Ez az úriemberi mentalitás végképp hiánycikk ma már, pedig jól mutatja, hogy lehet – ahogy Feri tette – nagy szenvedéllyel írni és beszélni meggyőződésünk szerint, ám soha át nem lépve azt a vonalat, ami a másik megalázásához vagy nevetségessé tételéhez vezetne.
Legutolsó hosszabb beszélgetésünkkor még éppen Donald Trump volt az amerikai elnök, és mint mindig a múltban, ekkor is osztoztunk a politikai helyzetértékelésben. Aggódtunk az amerikai és a magyar társadalmi megosztottság, a szélsőséges, durva hang, a modortalanság általánossá válása, meg amiatt is, hogy gyors ütemben kriminalizálódik a politika az óceán mindkét oldalán. A tisztességes emberek számára egy ponton túl egyre lehetetlenebbé válik a közéleti szerepvállalás, amikor a csőcselék-mentalitás kerekedik felül és válik általánosan elfogadott normává, amikor sorvad a jogállam.
De mégis mit tegyen ilyen helyzetben az, akit mindezek ellenére szenvedélyesen foglalkoztat a közjó, a politika? Nyilván hasonló értékrendű, gondolkodású emberek társaságát keresi, vele együtt töpreng és segítségével próbál kapaszkodókat találni. Feri számomra ilyen barát volt, akire számíthattam, akinek a véleményére sokat adtam. De tartása, tudása, munkája általános érvényű, nagyon sokaknak példaértékű lehet. Sokkal jobb lenne a világ és benne Magyarország, ha olyanok irányítanák, mint Koszorús Ferenc.