A kelet-európai, így a magyar történelem tanulságai párhuzamokat kínálnak a „zsidókérdés” megértéséhez. Léteznek hasonlóságok a mai helyzettel is?
A pre- és a posztholokauszt (a zsidóüldözések előtti és utáni időszak) eddig kevéssé ismert forrásainak feltárásából és elemzéséből figyelemre méltó következtetéseket lehet levonni arról a tömeglélektani örvényről, amely az Izraelben élő zsidók és arab szomszédaik közötti konfliktus sajátja.
Mit tudunk a zsidógyűlölet gyökereiről?
Az egyszerűbb emberek már az ókorban és a kora középkorban sem szimpatizáltak a zsidókkal. Könyvemben idézem Székely Bélát (1891-1955), az Erdélyben született és Argentínába kivándorolt újságíró-pszichológiai szakírót: „A zsidósághoz, ahogy ezt Freud megállapította, az a titokzatos és félelmetes érzés kötődik, amelyeket rejtett, ősrégi emlékek váltanak ki. Ezekhez az emlékekhez a gondolatok mindenhatóságának animisztikussága fűződik: az a félelem, hogy az ártó gondolat a titokzatos emlékek felbukkanásán át teljesedésbe mehet át. A maga zárt és titokzatos életét élő zsidóság ezt a misztikus emlék-idéző szerepet töltötte be, anélkül, hogy ennek hatása alól a zsidóságot körülvevő népek szabadulni tudtak volna.” A keresztény európai népek folklórjában jelen van az a mélységes idegenkedés, a hagyományosan ellenséges érzület, amit a zsidók iránt éreztek. A bolygó, hazátlan zsidó legendája, amit a náci propaganda is feltámasztott, a középkorban alakult ki. Már az ókori perzsa uralkodó, Ahasvérus zsidógyűlölete is tükrözi azt a szemléletet, ami a későbbi évszázadokon átívelően is fellelhető: az elnyomott, kizsákmányolt parasztok, a céhekbe tömörült, vakbuzgó városi polgárokkal karöltve gyanakodva tekintettek a számukra ismeretlen célokból utazó, titokzatos és elzárkózó vallást követő, pénzt forgató zsidó kereskedőkre.
Az iszlám vallásalapító Mohamed próféta híveinek is hasonló volt az örökségük?
Az arabok eleve bizalmatlanok voltak a zsidókkal szemben! Ellenségnek tekintették őket, ahogy ez a prófétai hagyományokból, azaz a hadíszokból származó idézetként az 1987-ben alapított Hamász iszlám terroristamozgalom chartájában is szerepel: „Elérkezik az az idő, amikor a muszlimok harcolni fognak a zsidókkal (és elpusztítják őket), ameddig zsidók rejtőznek a kövek és a fák mögött, melyek azt üvöltik: Ó, muszlim, egy zsidó rejtőzködik mögöttem, gyere és öld meg őt!”
Egy tőről fakad ezzel a szellemiséggel az 1882-ben Tiszaeszláron feltámadt vérvád, amely azon nyomban politikai üggyé vált. Jellemző, hogy hiába mentette fel a nyíregyházi bíróság a rituális gyilkosság vádja alól az eszlári zsidókat, a kisebb hazai településeken egészen a holokausztig folyamatosak voltak a vérvádhisztériák. Miért nem hittek tömegesen az emberek a felmentő ítéletben?
Mert az irracionális gyűlöletről leperegnek a racionális érvek. A pszichológusok állítják, hogy kritikus helyzetekben az „ösztön-én” fellázadhat a „felettes-én” ellen, és egyes politikusok az emberek ezen érzéseit manipulálva megbéníthatják az együttérzésüket, elnyomhatják a szolidaritásukat. Ez az, ami megtörtént a holokauszt idején Európában, majd, mint látjuk, 80 évvel később Dél-Izraelben is. Jól kitapintható a párhuzam. A tömegek minden további nélkül beletörődtek a zsidók deportálásába, illetve legyilkolásukba a II. világháború időszakában. Figyelemre méltó, hogy ez nem csak magyar sajátosság volt: a nácik politikája Lengyelországban, a balti államokban, Ukrajnában, Szlovákiában, Romániában, vagyis egész Közép- és Kelet-Európában felszínre tudta hozni az egyszerűbb emberek tudatalatti, a válságmentes időszakokban erős korlátok közé szorított zsidógyűlöletét.
Válságok idején viszont a kirekesztés szándéka politika katalizátorként működött, és a zsidók ideális ellenség(kép)nek bizonyultak sokak számára. Miért tették felelőssé őket?
Minden rosszért: az istengyilkosságtól és a próféták elárulásától kezdve a középkori járványokon és a tömeges munkanélküliségen át a háborúkig és a nyomukban járó káoszig egyaránt. Nem véletlen, hogy a modern antiszemitizmus az 1873-as – Bécsből Magyarországra is átterjedő – tőzsdekrach idején alakult ki, amelyet még az akkori kolerajárvány is súlyosbított. Mindezek hatása még az 1880-as években is érezhető volt. Aztán jött az I. világháború, az orosz forradalom és polgárháború, az 1929-33-as gazdasági világválság, végül pedig a második világháború.
És a Közel-Keleten?
A súlyos, megoldhatatlan kül- és belpolitikai problémák ott is állandó krízist okoztak. Soha nem jött létre a béke és a gazdasági jólét. Palesztinában a két világháború között a terület felett fennhatóságot gyakorló Nagy-Britannia politikájának még átmenetileg sem sikerült konszenzust teremtenie a két legnagyobb etnikai és vallási csoport, a zsidók és az arabok között. Ez azért sem sikerülhetett, mert az előbbiek szervezettek voltak, létrehozták a Jisuvot, a palesztinai zsidó közösséget, annak politikai vezetésével és önvédelmi erejével együtt. Viszont az arabok nem teremtettek modern politikai struktúrát. Így az együttélést szolgáló kompromisszum megvalósítására sem voltak képesek, és ez katasztrofális következményekkel járó, vallásilag megalapozott intranzigens (meg nem alkuvó) mivoltuk napjainkig is megmaradt.
Nálunk pedig a II. világháború még véget sem ért, a kommunista párt máris politikai kampányt indított a „feketézőkkel és spekulánsokkal szemben", abban a reményben, hogy a holokauszt túlélői elleni burkolt uszítással többséget szerez a nemzetgyűlési választásokon. Hogyan tehette ezt Rákosi Mátyás, a párt vezetője és a többi zsidó származású kommunista vezető?
Rákosi Mátyás és társai politikusok voltak, éppen ezért úgy gondolták, hogy őket senki nem tartja majd zsidónak. Ráadásul kommunista politikusok voltak, akik fel akarták számolni a kapitalizmust, amelyben a zsidók jelentős szerepet játszottak. Emellett a Magyarországot befolyási övezetének tekintő Szovjetunió kommunista pártjának vezetője, Sztálin direktívája nyomán a II. világháborút követő években „népi demokrácia” létrehozására törekedtek. Ez a politika épített a holokausztot megelőző korszak intézményes zsidóellenes uszításának továbbélő hatására, amely katasztrofális következményekkel járt. A háborús vereség, az infláció, a megszálló szovjet hadsereg és a hazai politikai rendőrség önkénye előhívta az emberek szorongásait és félelmeit. Így terjedt el 1945 őszén a zsidók által elkövetett – természetesen hamis! – rituális gyilkosság híre Kaposváron és Hajdúszoboszlón, majd 1946 májusában a budapesti Teleki téren is kitört vérvádhisztéria, a „gyerekkolbász” rémmeséje másnap már pogromkísérlethez vezetett az Illatos úton, három hét múlva pedig Kunmadarason is.
A kunmadarasi pogrom tettesei is áldozatoknak vallották magukat a bíróság előtt. Őszintén beszéltek, vagy szerepet játszottak?
Ezek a parasztemberek, akik közül többen a kommunista párt tagjai voltak, valóban úgy érezték, és ezt el is mondták, hogy a deportálásból visszatért zsidóknak jó dolguk van, ők viszont hiába gürcölnek, még ruhát sem képesek venni maguknak. Az áldozati tudatukhoz társuló zsidóellenes uszítás és bűnbakképzés váltotta ki belőlük az agressziót, amelyben a nők voltak a kezdeményezők. Hasonló érzések töltötték el az 1946. július végi és augusztus elsejei miskolci lincselések résztvevőit, a vasmunkásokat és bányászokat is. A viktimizáció (az elnyomatás, áldozattá válás) ugyanúgy a frusztráció és a düh állandósulását idézte elő náluk, mint például a 2023 őszén kegyetlen tömeggyilkosságot elkövető, zsidókat túszul ejtő palesztinokban.
Az 1956. október 26-án kezdődő hajdúnánási események is kisebbfajta pogrommá fajultak. Az hogy végül nem volt halálos áldozat, a város tanácselnökének, egy józanul gondolkodó rendőrnek és a Debrecenből odaérkező nemzetőröknek volt köszönhető.
Ez is azt bizonyítja, hogy hogy a politika szerepe mennyire meghatározó, hiszen az erkölcsi normákat képviselve fel tud lépni, meg tudja gátolni a szenvedélyek elszabadulását. Sajnos, a palesztinok mindmáig nem voltak képesek olyan legitim szervezetet létrehozni, amely képes valódi érdekeik képviseletére, és a zsidókkal közösen épített jövőt szem előtt tartva meg tud állapodni a békés rendezésben.
Az araboknak is vannak hasonló horrortörténetei a zsidókról?
Minden mennyiségben! A keresztények körében századokon át elterjedt vérvád ugyanúgy jelen van a muzulmán tömegek tudatában, mint például az a rögeszme, hogy Izrael szervkereskedelmet folytat: arab embereket rabolnak el, akiknek a szerveit azután „piacra dobják”. Emellett az, hogy gyerekek, asszonyok és az öregek szándékos meggyilkolásával és más háborús bűnökkel vádolják az izraeli hadsereget, állandóan napirenden van. Politikusaik és propagandistáik igyekeznek felnagyítani a palesztin áldozatok számát, a nép szenvedéseit, hogy ezzel is indokot szolgáltassanak a „jogos bosszú” igazolására.
Milyen következtetés vonható le ebből a tragikus folyamatból?
Sajátos tudatállapot alakul ki egy csoport tagjaiban, amely olyan rugalmatlan, állandósult önképet eredményez, amely a kezelhetetlen konfliktus során mindvégig, sőt, nagy valószínűséggel azt követően is, hosszú ideig fennmarad; intenzív negatív érzelmeket vált ki, amelyeket mindenekelőtt harag, félelem és önsajnálat kísérnek; az alapját képző érzelmekből és célokból fakadóan az erőszakkal járó konfliktushelyzetekben automatikusan megjelenik; olyan szűrőként funkcionál, amelyen keresztül a csoporttagok tapasztalataikat, különösen a konfliktussal kapcsolatos tapasztalataikat értékelik. Felnagyítja a szemben álló csoportok között észlelt különbségeket; magában hordozza azt a vélekedést, hogy az ellenfél, vagyis a zsidók bármikor képesek újabb károkat okozni, ezért a csoport a folyamatos fenyegetettség állapotában él; jelentős kognitív és érzelmi következményekkel jár, melyek még inkább megerősítik a csoport áldozati önképét; és végül: a meg nem érdemelt szenvedésre vonatkozó vélekedés befolyásolja a csoport viselkedését, mivel arra sarkallja a csoportot, hogy megakadályozza a további károkozást, valamint megbüntesse az ellenfelet a már elszenvedett károkért.