robotok;színházak;Pinceszínház;Keleti István Művészeti Iskola;

Bűn és büntetlenség

Két sziget két egyfelvonásosban, ahol lakmuszpapírként összesűrítve, tragikomikusan megmutatkoznak a világ és a magánélet „nyűgei-bajai”. Karel Čapek és Ugo Betti sok tekintetben előre látták a jövőt. Harsogóan fiatal színészek, a Keleti István Művészeti Iskola végzős növendékei pedig nagyon is érzékelik a mát, ahogy ez a Pinceszínházban tartott bemutatón kiderült.

Már nem a fantasztikus irodalom világába tartozik, hogy önállósodni tud-e a robot, lehetnek-e emberi tulajdonságai, képes-e saját gondolatokat szülni, érezhet-e, túlszárnyalhatja-e az embert, netán kiszoríthatja-e a munkából, a világból. A mesterséges intelligencia megjelenése, amellett, hogy elképesztő eredmény, temérdek szorongásra, félelemre ad okot. Döbbenetes, hogy Čapek mi mindent megérzett, sőt előre vizionált az 1920-ban bemutatott R.U. R. – Rossum Univerzális Robotjai című darabjában. Amúgy a robot szót is ő találta ki. Megsejtett ezzel kapcsolatos, mára égetővé vált problémákat.

A művében valamelyik óceán szigetén a Rossum cég elképesztő mennyiségben termeli a lehető legolcsóbb munkaerőt, ami/aki, tökéletesen hasonlít az emberhez; beszélni is tud, de nem érez, ezért nincs vele baj, dolgozik és dolgozik, vagy ha úgy tetszik, robotol és robotol éjjel-nappal. Termelés szempontjából jobb mint a rabszolga. Tökéletesen kizsigerelhető. Nincsenek igényei. A gürcölés sorkatonája. Mindenki ilyet akar. Nem lehet belőle eleget gyártani. A cég hétpecsétes titokként őrzi gyártásának titkát.

Amikor felmegy a függöny, épp a vezérigazgató telefonál, intézkedik, fontoskodik. Bognár Gábor meglehetősen magabiztosnak mutatja. Öltönyös alak, némiképp fennhordott orral és megemelt hanggal. Ellentmondást nem tűrő tónussal elegyedő megjátszott lezserséggel. Nincs kétség afelől, ő itt a a teljhatalmú úr. Hajbókol neki mindenki, legyen ember vagy robot. Tényleg nem lehet megkülönböztetni őket. Helena Glory is, aki a robotegyenjogúsításért küzdő szervezet tagjaként harciasan betoppan ide, Kiss Dorina megszemélyesítésében, összezavarodik, nem tudja megkülönböztetni őket. Harciasnak mutatkozik. Indulatosan mond eléggé sematikus szövegeket arról, hogy mindenki egyenlő. És ez vonatkozik a robotokra is, nem lehet őket rabigába hajtani. Dudla Zsolt és Sarkadi Hajnalka azért annyiban jelzik, hogy robotok, hogy szinte teljesen merev az arcuk, beszédük is monotonabb a többiekénél. A műszaki főigazgató, Nagy Bálint, a fiziológiai kutatóintézet vezetője, Bolla Gábor, és az építészeti osztály főnöke, Szilágyi Barnabás megformálásában, viszont ridegen üzleti megfontolású vezetők. Bennük sincs sokkal több érzés, mint a robotokban, de ők tudnak hideg, számító aggyal kombinálni, összetartani a haszon érdekében. Egymásba villan a tekintetük, egy húron pendülnek. Biztosítják a zökkenőmentes termelést, a mind nagyobb hatékonyságot, a hatványozódó hasznot, aminek érdekében semmi sem drága. Čapek olyan „szép új világ” természetrajzát adja, ami manapság is érvényes, sőt ijesztően szebb lett.

Kőváry Katalin, aki három éve foglalkozik a növendékekkel, rendezőként meglehetősen érti ezt az ijesztően elüzletiesedett, elgépiesedett világot. Megteremti az elembertelenedés légkörét, amiben érzés nélkül pattognak a haszonelvűség hideglelős szavai. Dermesztő, hogy a harsogóan fiatalok mennyire tudják érzékeltetni ezt. Hatalmas dicséret, de azért rémisztő is az, hogy mennyire otthonosan mozognak e közegben. Az a szerencse, hogy közben azért játékosak is. Értik a darab epés humorát, és átszűrik magukon a szövegben lévő égető problémákat. Képesek belegondolni abba, hogy akár elpusztulhat az emberiség, miközben tudnak fekete humorral nevettetni. Bár a darabba belekerül egy szerelmi szál is, Čapek inkább a világ gondjairól, és a nem is annyira elképzelhetetlen világvége víziójáról beszél.

Ugo Betti viszont a Bűntény a Kecskeszigeten című egyfelvonásosában, bár némiképp társadalmi kérdésekre is rávilágítva, a magánélet elsatnyulásáról, nyűgeiről és fájdalmairól regél. A két dolog persze összefügg, az elhidegült, gyűlöletet szülő világban nincs sok esély a boldogságra. Megint egy szigeten vagyunk, tehát ismét nyomasztóan zárt térben, ahol mint egy lombikban, vizsgálni lehet, hogy adott szituációkban hogyan viselkednek az emberek. Három nő, egy özvegyasszony, Agata, a lánya, Silvia, és a sógornője, Pia a gyász hatására elvonultak erre a kecskékkel teli, túlzott elszeparáltságot biztosító szigetre, ahol egymás idegeire menve főnek saját levükben, egymásba marva, buzgón nyalogatják a sebeiket. Összeterelte, szinte egymáshoz nyomta őket a gyász, miközben férfiéhségük csaknem tapintható, amit még a jóformán elviselhetetlen hőség is tetéz. És egyszer csak a hármas magányukba, ki tudja honnan, betoppan egy jóképű fiatalember, Angelo, aki azt állítja, együtt harcolt Agata férjével – Ugo Betti a második világháború után írta a művét –, ott volt a haldoklásánál, hallotta utolsó szavait, s most hírt hozott felőle. Vagy igaz, vagy nem. Sok a talány. A nők kételkednek, félnek is, de azért mindegyiküknek pezsdül a vére a férfitől. Ébredezik az elfojtott szexualitásuk. Balladai a feszültség és a vészterhesség. Érezni lehet, hogy nem lesz ennek jó vége. Laczkó Tamara Agata, Sarkadi Hajnalka Silvia, Déri Johanna Pia. Eljátsszák, hogy egymást szeretve is gyanakodva nézik a másikat. Elharapva mondatokat éreztetik, hogy titkuk van, hogy ők, akik szinte összenőttek, nem beszélnek mindenről, nem nyílt a tekintetük. Olykor magukba zárkózottan hallgatnak. Vihar előttinek tűnik a csend, robbanás előttinek a feszültség, miközben Angelo igencsak élvezi a három nő közötti kiváltságos helyzetét, a tőlük kapott kényeztetést.

A fiatalok meglepő érettséggel mutatják meg az öngyötrő vívódásokat. Azt a gyötrődést, hogy ezek a nők a maguk normái szerint tilosban járnak, de fékezhetetlenül hajtja őket a vágy, és ez az ellentmondás mindinkább felőrli őket. A szeretet gyűlöletté válik, pusztító erővé lesz. És amikor az egyik nap Angelo leereszkedik a kútba a behűtött borért, és elszakad a kötele, nem tud kijönni, nem eresztenek le neki másik kötelet, hiába követelőzik, majd jajveszékel, rimánkodik, mind kétségbeesettebben. Fordul a kocka, az eddig rajtuk kiskirálykodó férfi most nekik lesz kiszolgáltatott. Összenéznek kéjesen. Balesetnek nézhető bűntényüktől némiképp megrettennek, de azért revansnak tekintve, élvezik.

Az előadás elején és végén, Krausz Gábor megszemélyesítésében, megjelenik Edoardo, egy öregember. Ő a külső szem. Nem érti, mi történt, mi történik. Jelképezi a világ farkasvakságát, és emiatt a bűnök elkövethetőségének mind gyakoribb lehetőségét, és csaknem garantálja a büntetlenséget.