Hej, ha megint fiatal lehetnék. Sokszor hallottam már ezt mások szájából, s bevallom olykor belőlem is előtör ez a homályos, körvonalazatlan vágy, ami igen távol áll az észszerűségtől. Pedig a régi bölcsesség szerint nem árt alaposan megvizsgálni, hogy mit is kíván az ember, mielőtt az valóra válna. (Lásd az örök érvényű falfirkát: mindig is szerettem volna valaki lenni, de most már bánom, hogy nem fogalmaztam egy kicsit pontosabban.) Pedig néha mulatságos tanulságoktól sem mentes, ha mikroszkóp alá tesszük sóvárgásainkat.
Azt vettem észre, hogy legtöbbször a gyerekkoromba vágyom vissza. Persze úgy szeretném, hogy magammal vigyem az eszemet is, vagyis mindazt, amit az évtizedek alatt felhalmoztam, hiszen alapvetően az vagyok én. Ha nem vinném magammal, fel sem tűnne, hogy „megint” fiatal vagyok. Sőt: akkor arra is gyanakodnom kellene, hogy a mostani, egyetlennek hitt életem is lehet akár egy újrajátszás, csak épp nem tudok róla. Az első pár óra nyilván az eufória lenne, hiszen nem fájna a jobb vállam, nem szaggatna a hátam, végre megint szemüveg nélkül olvashatnék és gond nélkül érném el a buszt, ha késésben vagyok. De aztán mihez kezdhetne egy ötvenéves a tizenéves testben? Tényleg jólesne megint iskolába járni? Persze „okosabb” vagyok az akkorin önmagamnál, de a tárgyi tudásom szelektív; már a másodfokú egyenlet megoldása is kifogna rajtam, pedig az az algebra alapja. De tényleg szeretnék megint képleteket biflázni, román házi feladatokkal tölteni a drága időmet, miközben mindenki gyerekként kezel?
És mit csinálnék a szabadidőmben? Jó, az talán nem ártana, ha kicsit elszakadnék a laptopomtól, nem keresnék folyton fogyasztható tartalmat az interneten, és lenne időm megint nekifutni a klasszikusoknak. Kicsit furcsa lenne egy tizenéves kezében Dosztojevszkijt vagy Balzacot látni, de majd csak kimagyaráznám valahogy. Persze nem ártana elkerülni, hogy csodagyereknek kiáltsanak ki (de vajon elkerülhető lenne ez, ha ott lenne velem a mai eszem?), mert igazából nem a feltűnésért mennék vissza, hanem a boldog hétköznapokért. És vajon mit kezdenék a rendszerrel, amit végre kiírtam magamból, és ami nyersanyagnak és nosztalgiának kiváló, de amúgy? Tényleg olyan klassz lenne ismét átélni a levegőtlenség mámorát úgy, hogy pontos fogalmaim vannak az autonómiáról és a szabadságról? És még nem is vitázhatnék a felnőttekkel, mert szimplán feleselésnek könyvelnék el az érveimet.
Akkor inkább legyek egyetemista. Az már jobb korszak, nagyobb a tér. Kolozsváron a kilencvenes évek közepén már nem a diktatúra, hanem a szinte teljesen elfeledett nacionalista Funar élte ki a maga mániáját a nemzeti színűre festett kukákkal és padokkal, és a nemzeti büszkeségnek számító főtéri gödörrel, ahol a románság római gyökereit vélték megtalálni. Teljes agyrém és zsákutca, ami leginkább a ma már bőven EU-tag Románia szemszögéből látszik csak igazán. De én ezzel mit sem törődnék, hanem boldogan vetném bele magam… Mibe is? A mai agyam már minden éjszakázást megtorol, s ha netán alkohol is keveredik az ügybe, akkor még nehezebb a regenerálódás. Az viszont élénken él bennem, hogy az első évemet a filozófián szinte teljesen a Music Pub nevű, nem túlságosan fantáziadús kocsmában töltöttem, amely az első volt Kolozsváron, ami kihasználta a parlagon heverő pincék nyújtotta lehetőséget.
De tényleg ott szeretnék ülni a cigarettafüstben, a bömbölő zenében hajnalig, inni a legolcsóbb sört és úgymond csajozni, ami leginkább az elvesztegetett lehetőségekről és az állandó romeltakarításról szól? Miközben elvileg a nagyanyámnál lakom? (Különálló szobában, de akkor is.) És akkor még nem beszéltem a vizsgaidőszakról. Szeretnék megint tanulni, de lehetőleg anélkül az ostobaság nélkül, hogy rendszeresen teszteljék a memóriámat, és különböző számokkal díjazzák, mintha a beépülő és hasznosuló tudást valóban lehetne mérni. Csak hát ettől függött az ösztöndíjam, ami inkább kevés volt, mint sok, és a hónap vége felé, már szinte fillérekből kellett kihozni a kocsmázást. Viszont nem nagyon vágyom Hegel vagy Heidegger csikorgó mondataira, rendszerépítő konok szigorúságára. Nekem mindig is a rebellisek, a dekadensek feküdtek jobban, akik az élet irracionalitásával néztek szembe, és még írni is tudtak. Sok kis Nietzsche. Rendben, a fillérezés sosem tűnt el teljesen az életemből, mert sosem törekedtem a húsos fazék széléhez; ha jól megfizették a munkám, akkor örültem, ha gyengébben, akkor spóroltam. De hogy még ehhez magolnom is kell?
A legnagyobb gond viszont mégiscsak az: hogyan térhetnék vissza abba az életbe, ahonnan olyannyira elvágyódtam? Mert elég lenne néhány aprócska változtatás a múltban, és a jövőm borulna, akár a kártyavár. Nem a nejem és Dusi várna az út végén, hanem valaki más, már ha várna valaki egyáltalán. Félő, hogy azt a halálosan unalmas, szétrágott és lesajnált tanulságot vonnám le én is, hogy nem a túlsó part az igazán vonzó, hanem az itteni. Kár, hogy ez a túlsó parton derülne ki nyilvánvalóan. A közhelyek igazságába ütköznék a szárnyaló fantáziámmal. És nagyon várnám a koppanást.
