Eljött Magyar Péter országa, de ki akar második lenni ott, ahol a nyertes mindent visz?

Az ellenzékiségnek 14, a baloldaliságnak 18 éve (lényegében) sikertelenség az osztályrésze (éljenek a szabad városok), de még ennél is nagyobb baj, hogy a Fidesz-kormányzás a választási autokráciák, populista maffiaállamok sorsára juttatta az országot. Az EU és a NATO tagjaként is a szégyen az osztályrészünk, és az unió EU legkorruptabb és legszegényebb országaként sincs okunk a boldogságra. A 2022-es természetellenes, de kihagyhatatlan összefogás választási kudarcával a demokratikus váltógazdaság visszaesett a 2010-es nullpontra, vagyis ismét egymást kezdték faragni az ellenzék pártjai a sok kicsi túlélésért (ez a centrális erőtér veleje). Ám a demokratikus világra vágyó választónak nem érdeke a mégoly rokonszenves, de sok kicsi és esélytelen szerveződés. Nem érdekli, hogy ki az ellenzék legerősebb pártja. Nem akar második lenni ott, ahol a nyertes mindent visz. Szó szerint: mindent. Választáson az Orbán-kormány csak elvileg leváltható. Épp csak annyi levegőt ad, hogy az elvilegből sose legyen gyakorlat, a verseny versenynek tűnjön, de pénzben és lehetőségben a közelébe se lehessen kerülni. Ennyit a „köszöni-szépen-jól-van-demokrácia” ünnepéről, tisztelt hölgyeim és uraim. Szabad választani, csak nem lehet.

Perctöréskultúra

A valódi probléma azonban mindezeken túl van, és nem beszélünk róla eleget: Orbán már régóta nem hisz abban, hogy másnak is lehet igaza, lehet joga az igazsághoz. Szerinte csak és kizárólag ő és a nemzetinek nevezett kormánya mentheti meg a magyart a szó szerinti pusztulástól, újabban a háborús kataklizmától.

Aligha érhette volna nagyobb öröm a baloldaliságot és a liberalizmust képviselő pártok prominenseit (sovány öröm, de ide jutottunk), mint hogy teljesen váratlanul egy irányba szavazott a magyar ellenzékieknek durván a fele. Ha a másik fele is csatlakozik 2026-ban, akkor Orbán Viktor mehet isten hírével: ott a kapu, útilapu. Ezt persze a demokratikus pártok nem pont így értékelik. Borzasztó sok gyűrődés, és engedjük meg, gyötrelmes munka után jutottak oda, ahova. A „nem végezték el a munkát, nem járták le a vidéket” mondásoknál kevés idegesítőbb okoskodás létezik: kérd számon a kerekesszékestől, hogy nem mászik hegyet. A kisnyugdíjastól, hogy nem publikál elég fotót az Instán a Baleár-szigetekről. A Fidesz tudatosan szívta ki az életet az ellenzékiségből ezer apró döntéssel: párttámogatást, plakátfelületet, médiateret, szakértelmet, hangot, kedvet, lelkesedést. Percenként törte el a tiszta és élhető országért dolgozó tenni akarás kezeit. Lehet követelni a protestpártokon a duplaszaltó-sorozatot, amivel az árnyékukat átugrálva közelednek a szénakazalba rejtett tű behegesztett foka felé, de nem érdemes. Vállalkozásuk lehetetlen. Szinkronúszó-válogatottnak kellene nyernie a szabályokat fenéktörlésre használó ketrecharcosok között. És akkor itt jegyezzük meg, mert itt a helye: Magyar Péter nem azt bizonyította be, hogy le lehet menni vidékre, van ott ember, van ott bátorság bőven, csak eddig senki nem ment oda, és nem állt fel egy huszonhárom éves, nemzetiszín platós Transitra. Nem is azt bizonyította be, hogy a többi ellenzéki párt nem képes kétszáz lelkesítő beszédet mondani pár hét alatt. Magyar Péter azt bizonyította be, hogy a tudása és a kiállása találkozik az emberek várakozásával. Azért lettek emberek vidéken, mert alkalmas eszközt látnak egy adott feladatra. Fúrókalapácsot a beton áttörésére.

Betonprofi

És akkor most egy kicsit arról, ki is Magyar Péter valójában, érdekes-e az egyáltalán, illetve mi is az ő politikai portékája. A helyzet az, hogy nem érdekes. Ez így elég sekélyes politikai várakozás, belátjuk. De gondoljunk a lélekvesztőre, amin a hajótörött hánykolódik tíz percre a kiszáradástól, a tákolmány szétesésétől, és hogy cápareggeli legyen. Ugyan mennyi kérdésünk lenne a megérkező furcsa mentőhajó kapitányától? Megkérdeznénk, hogy kalóz-e vagy? És hogy milyen kényelmes a hajód? Időt akarnánk nyerni, és életet. Nem biztos, hogy sikerülne, de több esélye lenne, mint hogy a cápákat lebeszéljük a fenntarthatatlan húsevésről.

Politikai krédóját elemezve Magyar Péter érdekessége kettős. Egyrészt a NER-ből érkezik, ahol ugyan nem küzdötte fel magát az ország leggazdagabb emberei közé, ahová a miniszterelnök barátja, veje, és az ilyen-olyan szotyiszagú futballstadionok páholyainak más illusztris tagjai, de sokat keresett állami cégek mindenféle vezetői székeiben. Részben talán hozzáértésből (erre nincsenek hitelt érdemlő bizonyítékok, ahogy cáfolatok sem), részben (nem elhanyagolhatóban) pedig a volt feleségének a befolyása miatt. Ez a káderpolitika egyszerűen működik. Velünk lopsz, nem ellenünk. A becsületes vezető több mint gyanús a kleptokráciában: veszélyes. Ez a veszély pedig hogy máshogy szabadulhatna ki a palackból, mint egy elromlott házasság viharai miatt. A másik eset az anyagi természetű összezörrenés, aminek a csalódott pénztárnoki graffiti művészetét, az O1G-t köszönheti a kortárs politikatörténet (veszprémi Simicska-land). Harmadik eset is van, amikor a hold­udvartartástól távolabbi nemzeti-keresztény közönségnek kezd el kijönni a gálája a szemforgatásból, a lopásból, a gyűlöletkeltésből, a hibák kezelésének pitiáner módjából, és úgy általában a politikacsinálás mélységeiből. (Szentkirályi és Orbán márciusi megbeszélésén talán nem hangzott el a visszaléptetés lehetősége, ami csak nála volt opció, de azon sem lepődnénk meg, ha eleve így indultak volna neki. Budapestet megvenni nem lehet, kiéheztetni sem könnyű, és mert túl okos, körmönfont mestertervvel kell túljárni az eszén: majdnem sikerült. Ez egyúttal Vitézy renoméjának a végét is jelenti. Kár érte, ahogy az LMP-ért is. Ritka ronda vég egy amúgy egykoron rokonszenves zöldpárttól.)

Magyar másik érdekessége a tudása, amit a NER-ből hoz. Például a hangfelvételei, amelyeket a feleségéről készített, vagy a szemtanúságai, amelyeket Orbán és Rogán között ülve, Tiborcz és Jellinek mellett poharazgatva tapasztalt meg. Ezeket a felvételeket kétségkívül azonnal nyilvánosságra kellene hoznia. Két oka lehet, hogy ezt nem teszi meg. Egyrészt ő sem bírná el a nyomást, és nem akarja további meghurcoltatásoknak kitenni Varga Juditot. Engedjük meg, hogy nem akarja tönkretenni a gyerekei anyját. Azzal, amit eddig tett, már sok áldozatot hozott. Igen, áldozatot ő is. Ez az ember nem messiás, de nem is patás ördög. Működhetett csapnivaló férjként egy rossz házasságban (semmi dolgunk ezzel), de miért ne működhetne jóravaló apaként, aki vigyázni próbál a volt feleségére, mert a gyerekeire vigyáz ezzel? E témában is sokat áldozott eddig. A vigyázás persze most, miközben soha nem látott golyózáporban halad előre, nem egyszerű. Tegyük hozzá, hogy az ország szempontjából egy a fontos: bukjon a NER. Szomorú, de akár plusz egy család megpróbáltatásain át is. Amennyi családot tönkretett már a Fidesz, akár a végrehajtói kamarájával, amelynek élén Schadl és az igazságügyi államtitkárságon ülő Völner asszisztált a borzasztó működéshez, hogy nehéz a volt igazságügyi minisztert sajnálni. Aki a leglátványosabb károkat okozta Magyarország uniós megítélésén: ritka jó fideszes volt. Már-már pótolhatatlan. Már-már.

Latrina magica

Természetesen sokszor elhűlve figyeltük az elmúlt hetekben a csatateret, ahol a kelevézt suhogtatva robogott előre Magyar, és lepattant róla minden fideszes labanc. Nem az ízlésünk szerinti suhogtatás volt ez, de ki gondolta, hogy kulturált tévévita-sorozatban fogja majd legyőzni Orbánt és Gyurcsányt egyszerre, Gulyás Marci és Németh Balázs médiatörténeti vitavezetésével. Azt sem volt feltétlenül kedves a szívünknek, hogy szinte mindenkiben ellenfelet észlelt, akiket a Momentum, a DK–MSZP–P vagy éppen a Kutyapárt zászlaja alatt az Európai Parlamentben szerettünk volna látni a következő öt évben. Megértettük azonban: nem lehet túlságosan megengedő a régi ellenzékkel, de a háborús kampány végeztével európai stílusra tartanánk igényt. Több magyar ellenzéki párt zuhant már a mélybe a mindenkitől egyenlő távolságtartás valóságra kényes igényével. Olyan szavazatokat szerzett meg, és olyanokra számít, amelyek a most elvert, porladó pártokat hagyták magukra, nem feltétlenül szilárd meggyőződésből. Aludjon tehát egy nagyot, vagy sok nagyot, ölelje meg egy hétre a fiait, és az ütésálló páncélját cserélje kevésbé véres hacukára.

A hibát, ha van, be kell látni (vagy a belátást el­odázni, ha az élő adás alkalmatlan a meghívások összeszámolására, bár a maga módján ez is egy különleges adás lett volna egy történelmi 30 százalékra kilőtt párt alelnökével.) Az újságírót botor kérdések esetén is segíteni kell. Alapvetés: nézői, olvasói érdeklődés van mögötte. Ha nem, akkor a néző, olvasó pontosan fogja tudni ezt. (A Megafon sem akar újságírónak látszani a latrina közepén.) A pofonokat pedig állni kell. Visszakézből érkeznek meg a feladójukhoz. A politika már csak ilyen, ha ismét van.