Amikor elkezdtem ezt a sorozatot, Dusi két-három éves lehetett, én még tele voltam félelmekkel és szorongásokkal, hiszen úgy éreztem, semmit sem értek a neveléshez, és pillanatok alatt kiszúrják a dilettantizmusomat. Ahogy én is egy-két oldal után meg tudom mondani, ha egy szöveg menthetetlen. Ha tudtam volna, hogy egyszer én is sorra kerülök, jobban figyeltem volna gyerekként, hogy apámék hogyan csinálják, de hát akkor jobb dolgom is volt: fel kellett cseperednem.
Ahogy végignézek Dusin, úgy érzem, nem rontottuk el, jól sikerült az alapozás, ahogy a szövetségi kapitány szokta nyilatkozni az edzőtáborozás után, bár a legnagyobb erőpróba, a kamaszkor még előttünk áll. A tárcák sorára pedig, amely pillanatképeivel kirajzolja az életünket, ezt a kanyargó folyamot, úgy tekintek, mintha gyufaszálakból építettem volna meg azt, amit például Knausgard, a norvég író mázsás kövekből emelt. Az alatt megroggyan a könyvespolc, az én gyufácskáim meg vígan égtek, amíg el nem hamvadtak.
Úgy hozta a sors, hogy a születésnapi buli egy napra esett a magyar válogatott bemutatkozásával az Európa-bajnokságon. Így aztán, amíg délelőtt az egykori török ostrom mai helyszínén, a Türkenschanzparkban dugdostam el a Szópárbajból (a magyar Scrabble) kicsempészett betűket a kincskereső játékhoz, két dolgon kattogott az agyam. Az egyik, hogy vajon a németül és magyarul beszélő gyerekek számára mennyire ismert szó a pokróc (POKRÓCNÁL – ez volt a megfejtés, ott lapult a kincs), és nem inkább a TAKARÓ-t kellett volna-e választanom. A másik, hogy mit találunk ki Svájc ellen, mert egy döntetlen nagyon kellene, ha tovább akarunk jutni. Közben ástam, ragasztottam, térdepeltem, hogy minél nehezebb helyekre rejtsem el a betűket, hiszen tavaly óta a kincskeresők is sokat fejlődtek.
Három illetve nyolc éve úgy ültem le a képernyő elé, hogy lyukas garast sem adtam volna a csapat továbbjutásáért, aztán olyan kellemes meglepetésben volt részem, amit mindmáig nem felejtettem el. 2016-ban, az osztrákok elleni győzelem után készült az az ikonikus fotó, amelyen a nejem az akkor kétéves gyerekkel és a barátnőjével (aki szintén gyerekkel volt) pózolnak más, teljesen idegen szurkolókkal a Nagykörúton, mögöttük pedig megértően várakozik a hatos villamos. Duska, akin már elkenődött a piros-fehér-zöld festék, némiképp értetlenül néz fel a babakocsiból a felnőttekre. Azon nevetgéltünk annak idején, hogy mit szólt volna a gyámhivatal, ha a kezükbe került volna a kép, ahogy két anyuka a villamossíneken tartja fel a forgalmat a babakocsikkal. Vajon megértően biccentettek volna, hiszen ők is átélték a történelmi győzelmet?
Most viszont a gyerekzsúr után úgy vackoltuk be magunkat a képernyők elé, sok felnőtt és még több gyerek, hogy esélyünk van, minimum továbbjutunk a csoportból, és Svájc ellen, hiába jobbak papíron, a győzelem sem elképzelhetetlen, sőt! Aztán az első félidő és két gól után már csak azért fohászkodtam, hogy Kölnből ne legyen egy második Irapuato, a mexikói város, amelyet a szintén történelmi hat-null miatt jegyeztem meg egy életre. Akkor tizennégy voltam, és pillanatok alatt omlott össze minden, hogy aztán majd’ negyven évnyi tornacsend jöjjön, hiszen azóta sem jutottunk ki a vébére. Apám, a felülmúlhatatlan focirajongó azon a napon halt meg, amikor az újonc Kleinheisler góljával Norvégia ellen megnyílt az esély, hogy kijussunk az Eb-re. Nem élte meg, pedig tudom, hogy hiába legyintettünk sokszor a válogatottra, hiába bosszankodtunk az egyre nagyobb zakók miatt, végig bízott abban, hogy egyszer majd feltámadunk, és megmutatjuk a világnak, hogy… Mit is?
A világ ismét az orrunk alá dörgölte a valóságot. Az egyetlen magyar gól ráadásul épp akkor esett, amikor kiugrottam a konyhába kajáért, és az üvöltözést elsőre ostoba tréfának tudtam be, hiszen én is pont így vicceltem meg apámat annak idején: gólt kiáltottam, amikor kirohant a vécére pisilni. A barátom írta a közösségi oldalon, hogy miközben a románok egy pillanatig sem beszéltek továbbjutásról, simán megverték Ukrajnát, de a magabiztos 3-0 után sincs tele a sajtó azzal, hogy meddig juthatnak, maradtak a földön, pedig jó nagy lépést tettek a továbbjutás felé. Talán ők úgy érkeztek Németországba, ahogy mi nyolc éve Franciaországba, amikor az én előzetes elvárásom csupán annyi volt, hogy ne az utolsók legyünk. Aztán a csoport élén végeztünk.
Akkor most ne álmodjunk? Ne bizakodjunk? Fogjuk vissza a szárnyaló fantáziánkat? Pedig hát épp ez a bizsergető érzés a legjobb az ilyen nagy tornák előtt, amikor politikától mentesen azt számolgatjuk, hogy meddig tarthat az illúzió. Most, pár órával a német–magyar meccs előtt, már a biztos vereségre hangolom magam, hátha meglep a nagy Dramaturg. Szinte hallom, ahogy apám helyet foglal mellettem a kanapén, belekortyol a sörébe, és gyerekké válik ő is: nagy gólokról és nagy cselekről álmodik. Meg egy kis halhatatlanságról.
