A figuratív és nonfiguratív festészet között egyensúlyozó Molnár László tízéves korától rajzol és fest. Szabolcska Péter festőművész-rajztanár egyengette művészi útját a Képzőművészeti Főiskola felé. Kétszer rugaszkodott neki a felvételinek, sikertelenül. Az eredménytelen próbálkozás sem tántorította el, hogy festőművész legyen. Csepelre került, ahol az azóta megszűnt Csepel Vas- és Fémművekben dolgozott. Tagja lett a Csepeli Képzőművészeti Szabadiskolának és a Vasutas Képzőművészeti Körnek. 1962-ben találkozott a Zuglói Kört alapító Molnár Sándorral, majd az ő révén Hamvas Bélával. Bekapcsolódott a csoport tevékenységébe, annak szellemisége meghatározó hatást gyakorolt munkásságára.
„A Molnár Sándor lakásán összejáró festők – Bak Imre, Deim Pál, Nádler István, Hortobágyi Endre és mások – körében tanulta ki igazán a mesterséget, és itt szedett fel szellemtörténeti megalapozottságot festőtársaitól, valamint Hamvas Béla előadásaiból” – olvashatjuk a tárlat leírásában Rockenbauer Zoltán kurátor tollából. Molnár Sándor rezidenciáján élénk beszélgetések folytak művészetről, irányzatokról. Molnár László sem maradt ki ezekből. Művészeti írásokat olvasott: Kandinszkij, Klee dolgozatait, Jean Bazaine Jegyzetek a mai festészetről című tanulmányát, a francia lírai absztrakció alapvetését. A Zuglói Kör további felfedezéseket tartogatott neki, a Második párizsi iskola alkotóinak műveit, a transzcendentális témák felé fordulást, elsősorban Hamvas előadásainak hatására. 1967-ben aztán kijutott Párizsba, ahol közelről is tanulmányozhatta a lírai absztrakt festészetet – írja a Műcsarnok művészeti igazgatója, Szegő György a Fénylepel bevezetőjében.
Jelen kiállításának nagyméretű vásznai a fény jelenségére összepontosítanak. A címadás is azt sugallja: az alkotó ennek a nélkülözhetetlen jelenségnek a misztikáját igyekszik minél érzékletesebben átadni, hiszen mindig is foglalkoztatta a fény problematikája. Színpompás absztrakciói a napfény és levegő villódzását idézik, árad belőlük a világosság, amely Molnár szerint a Teremtő megnyilvánulása.
Más képein rájuk applikált textildarabok gyűröttségét fogjuk tapasztalni, expresszív színekkel festett halmazok fantasztikus együttállását. Molnár Lászlóra inspirálólag hatott a torinói lepel, amelyet még sok-sok évvel ezelőtt látott, és a Lepel című sorozatában jelenítette meg ehhez kapcsolódó gondolatait.
A figuralitáshoz való viszony jól kivehető a kompozíciókon. „Többnyire egy test, olykor egy arc, testrész, vagy a témához kapcsolható ruhadarab”. Noha alkotásai közel állnak a nonfiguratívhoz, mégsem azok. Egy-egy ismerős forma, figura jelzi, hogy kiindulópontjuk mindig valamely természeti, tárgyi benyomás, motívum – ezek átvitele, absztrahálása a festő „teremtő” munkája.
A szakrális témájú alkotásokat is bemutató Fénylepel nyilvánvalóvá teszi Molnár László szakralitással, elsősorban a kereszténységgel való bensőséges kapcsolatát. A fény, mint Isten megmutatkozása, a színek, mint gyermekei mozognak a térben, a Kozmoszban. „A festővászon adja a tér illúzióját, ahol a színek és formák mozgása életre kel – véli Molnár –, a teret, a vásznat maga a festő népesíti be, így analóg módon végzi a teremtést.”
Infó: Molnár László: Fénylepel. Kurátor: Rockenbauer Zoltán. Műcsarnok, nyitva: július 7-ig.
