Kutya nehéz úgy tisztelni az államot, ha nem ad okot rá. Ez esetben nem is kell tisztelni. A tiszteletre méltóság nem játék a szavakkal. A legfőbb közjogi méltóság tiszteletre méltósága főként nem játék a szavakkal. A szavakkal se játék. És a magyarokkal sem.
Novák Katalin elvesztette a tiszteletre méltóságát mint államfő. Letehetné ezt a terhet, és élhetné az életét állampolgárként, szurkolhatna a családjával Stuttgartban, de erre több szempontból is képtelen. Részben önhibáján kívül az, hiszen olyan kiváltságokat fizetünk neki (Európa legszegényebb nemzeteként méltatlanul sokat, nagyot, sokáig), amelyek érdemtelenek. Egy jó államban a bukott elnök visszafizetné a javadalmazásának egy részét, és nem várna, kérne, fogadna el továbbiakat. A jogszabályt, igaz, nem ő hozza, de alkalmazza. Elfogadja. Pedig a bűne nem ért véget a lemondásával, vagy (az orbáni illiberalizmus lényegeként) a lemondatásával, bár a kettő véletlenül azonossá vált, azon ritka zsákutcás helyzetként a NER-ben, amikor nem lehet kidumálni, kikommunikálni a dolgot. Nincs az a plakátmennyiség, ami mentené a menthetetlent: a bántalmazó, a gondoskodást elmulasztó, a felelősségét nem vállaló állam ősbűnét, miszerint éhbéren tartott gyermekvédelem címén prostituáltakat és hajléktalanokat gyárt a jövőnek, kiszolgáltatottakat a pedofiloknak, de azért Sorostól megvédi őket. Mondom, ősbűn, elszámolás alkalmasint.
Nováknak lett volna lehetősége igazat mondani. Nem Fidesz-lifegőként utazgatni a világban Balog Zoltán hitehagyó püspökkel, mindkettejük érzékelését a romlásig torzítva. Miközben se Novák, se Balog sorsa nem tényező, ahogy nem tényező a Fidesz-mentegető magatartásuk sem. Kisétálnának a bűnből egy lemondással? Az állampolgár megteheti ezt? Novák sem sétálhat sehová, amíg nem mond igazat. Addig illetéktelen behatoló lesz az államfői rezidencián. Sulyok Tamás pedig egyet tehet, felszólítja a távozásra. És ő sem költözik, amíg nem lesz méltó a tiszteletre. Előbb a munka, aztán a szórakozás.