Gyerekként úgy éreztem, hogy az igazság a felnőttek privilégiuma, ők osztották szét maguk között, akár a szaloncukrot, és nekünk nem hagytak semmit, csak az üres papírhéjat. Többek között ezért is szerettem volna minél hamarabb felnőni (ma már lassítanám inkább), hogy végre bekerüljek a klubba, nekem is mindig igazam legyen, még akkor is, ha épp nincs. És olyan okosságokkal szereljem majd le a gyerekeket, amelyek lehet, hogy igazak, viszont gyűlöletesek.
Például: miért nem megyünk ki a strandra, ha rossz az idő? Egy fölnőtt erre csuklóból tud válaszolni, és nem is egyféleképpen megindokolni. Minek kidobni a pénzt belépőre, a strandon rossz időben nincs mit csinálni, holnapra sokkal jobb időt mond a meteorológia stb. Tegnap volt az első igazi fölnőtt-gyerek csörténk Dusival, amelyben én játszottam apámék szerepét, ő pedig az enyémet vette át. Már három napja várt a nagymamájánál a Szekszárd melletti Decsen, hogy ha megérkezem végre Bécsből, akkor majd velem kimehet a strandra. Azért vagyok én az ideális partner, mert én nem magyarázom el sűrűn, hogy milyen óvintézkedéseket kell tenni a medencéknél, mire vigyázzon és mire nem. Az én felfogásomban az apai szerep része, hogy megbízzon a fiában (hiszen tudja már a szabályokat), messziről vigyázzon rá, pár lépésről figyelje, észrevétlenül, megadva a gyereknek azt az illúziót, hogy egyedül van, és a saját felelőssége korlátozza csupán, és csak akkor lép közbe, ha tényleg indokolt. Elengedhetetlenül szükség van az anya védő-óvó, akár túlféltő ösztöneire is, hiszen ez adja majd a későbbi bátorság és önállóság alapjait. Strandra menni tízévesen viszont az apai szereppel buli, mert ez a kísérletezés időszaka, a határok ostromlása, felkészülés valamire (életre?), ami a sarkon túl vár rá, és amivel még ráér találkozni.
Pechünkre a várva várt napon hűvösebb volt, kellemetlen széllel, ami a kánikula után kimondottan jól jött, de fürdéshez már nem jó, még a gondolatra is libabőrös lettem. És akkor beindult a győzködés, jöttek az érveim, hogy miért lesz jobb holnap kimenni hosszabb időre, mint ma egy órácskára, mert én max ennyit vállalok, és nem is megyek be a medencébe. De egy gyermek az örök jelenben él, a holnap egy másik korszak, másik bolygó, kínkeserves messzeségben, ahová csak képzeletbeli űrhajóval lehet elvergődni. Ráadásul én a mát ígértem neki, a szavamat adtam, és akkor most előbújik belőlem az okoskodó időjós? Hát hol van még a holnapi napsütés? És jöttek a krokodilkönnyek, megállíthatatlanul.
Egyre jobban elbizonytalanodtam az igazam felől. Gyerekkoromban ez a meccs csak egyféleképpen végződhetett, a racionalitás diadalával, amihez lassan én is hozzászoktattam magam az évtizedek során. Az ész most is mellettem volt, az nem vitás, de milyen unalmas, ha folyton a ráció fáklyái világítanak! Mi lenne, ha ma visszamenőlegesen is adnék egy sanszot annak a gyereknek, aki én voltam, és aki most a vállamon zokog, mert a világ igazságtalan? Mi lenne, ha kilúgoznám magamból egy pillanatra a kényelmes fölnőttséget?
Kimentünk. Mintha a világvége előtt öt perccel indultunk volna el wellnesszezni. A parkolók szinte üresek, a kasszánál némiképp értetlenül néznek ránk, de aztán kiadják a belépőt (a meccset sem lehet nézni odabent, teszik hozzá óvatosan, hátha valamelyikünk – persze hogy én – még észbe kap). A medencékben egy, azaz egy ember áztatja magát, aki felragyog, amikor meglát bennünket, és reménykedve kérdezi, hogy bekapcsolják valamikor a strand élményrészét, a bugyborékolást? Mert amúgy semmi nem megy, a csúszdák szárazon ásítanak, a víz rezdületlenül kéklik, a büfé előtt a szél fütyül.
Mintha kibéreltük volna a strandot. A világot.
A nejem azt mondja a telefonban, hogy a gyerek semmiképp nem mehet be a medencébe egyedül. De hát már rég kilóg a feje a vízből, mondom. Úgy is meg lehet fulladni, feleli ő. Kénytelen vagyok a sarkamra állni, mert nincs az a pénz, amiért én bemennék a vízbe. Hirtelen megértem a parton álló, magányos apámat, negyven évvel korábban, aki szintén nem akart fürdeni 30 fok alatt. Fázom, nincs mit szépíteni. Dusi viszont visítva támadja meg a medencét, majd letáborozik a termálvízben. Pár perc múlva egy másik apa is megjelenik a hasonló korú lányával. A kislányból süt az érdekérvényesítés minden ereje és boldogsága. Jól járok, mert az apa erélyesebben lép fel a büfében, és bekapcsolják a tévét. Megy a meccs, a sör hideg, a két gyerek pancsol. Ilyen egy nap a paradicsomban?
Már tudom, hogy a legszebb vereségemként könyvelem majd el ezt a kora estét, amikor ketten két vállra fektettük a rációt, mindazt, amit elvárnak tőlünk. Kései elégtétel a bennem élő gyereknek ez a néptelen strand, a fürdésre messze nem alkalmas idő, ez a hétköznapi kaland, a sótlan ételbe utólag becsempészett íz. Ha nem lennék olyan szemérmes, boldogságnak hívnám ezt a kéretlen pillanatot, amihez csak annyi kellett, hogy hagytam magam legyőzni. Végre az életre bíztam, hogy tegye a dolgát. Szabálytalanul, kócosan. Mert néha jobban tudja, hogy mi gyógyít, mint én magam.
