Francis Fukuyama az egyik leginkább félreértett kortárs gondolkodó, akiről sokan úgy hiszik, tévedett, amikor a 90-es évek elején kimondta a történelem végét. Elég nagy butaság lenne azonban ezzel elintézni egy olyan tézist, melyet (kiadástól függően) mintegy 700 oldalon keresztül fejteget a szerző. Aki veszi a fáradságot és végig rágja magát az egyébként nagyon is olvasmányosan megírt A történelem vége és az utolsó ember című könyvén, az könnyen beláthatja, hogy Fukuyama hegeli történelemszemléletére épülő koncepciója sokkal több mélységet tartogat annál, mintsem hogy a liberalizmus győzelmével a történelem véget ért és pont.
A dolog ennél milliószor árnyaltabb, Fukuyama koncepciója pedig inkább ahhoz az eszméhez áll közel, amely a liberalizmus szellemi meghaladhatatlanságáról szól. Persze még ezen a ponton is megjelenhetnek kritikus hozzászólók, akik szerint ebben az értelemben sem ért véget a történelem, hiszen – ahogyan azt Magyarország be is bizonyította – van alternatíva, melyet úgy nevezünk: illiberalizmus. Csakhogy – ahogyan azt Fukuyama a Népszavának adott interjújában is elmondta – ez az eszme inkább visszalépés az ember(iség) szellemi értelemben vett történelmében, mintsem annak továbbhaladása.
A világhírű filozófus lapunknak adott interjújában még jó pár olyan jelenségre is felhívta a figyelmet, amikről a hétköznapokban keveset beszélünk. Az egyik ilyen a klasszikus liberalizmus meghatározása, amely alatt nem a woke-ot és nem is neoliberalizmust értjük, hanem a „sajtószabadságot, a gondolatszabadságot, a személyes szabadságot, a saját döntések meghozatalát, a kormányok zsarnoki hatalmának korlátozását és a politikai erők szabad versenyét a demokrácián belül”. Ezt azért nagyon fontos időről időre így, ebben a formában kimondani, mert a populisták és "a liberalizmus ellenségei" erőszeretettel szeretik egybemosni a neoliberalizmus és a woke destruktív elemeit a klasszikus liberális értékekkel. Magam is sokszor kerültem már olyan vitahelyzetbe, amelyben úgy éreztem, a velem szemben álló fél nem is az én klasszikus liberális értékek mellett kiálló érveimre reagál, hanem egy neoliberális gazdaságpolitikai eszmére, vagy egy túlzó individualista koncepcióra. Nyilván helyzete válogatja, hogy az ilyen jellegű összemosások szándékosak-e vagy tudatlanságból erednek, maga a jelenség azonban rámutat még egy tipikus momentumra a mai közbeszéddel kapcsolatban. Ez pedig nem más, mint az úgynevezett szalmabáb érvelés, ami valójában egy érvelési hiba. Lényege, hogy a vitapartner nem az eredetileg elhangzott állítással, hanem valami mással – például egy általa gyártott vagy elferdített elmélettel – vitatkozik, vagyis egy szalmabábot pofozgat verbálisan. És a szomorú az egészben az, hogy sokszor ez csak a kezdet, s ennél csak rosszabb következik...
Fukuyama azonban mindezek ellenére is optimizmusra int. Bár nehéz pozitívnak maradni 14 évnyi NER után, valahol mégiscsak bizakodásra ad okot, hogy – az eszmék szintjén legalábbis – "a liberalizmus ellenségei" csak szalmabábokat képesek pofozgatni.