;

rendszerváltás;emlékezés;Donáth László;Donáth Ferenc;

Donáth László
(1955–2024)
egyszerre épített
kicsiny gyülekezetet,
és próbálkozott
baloldali
országgyűlési
képviselőként

- Lengyel László: Oly korban éltem én e földön… – Donáth László emlékére

Rossz korban élt. Rosszkor született 1955-ben – apja két börtönbüntetése között. Rosszkor nőtt fel – száműzetésben. Rosszkor volt fiatal, majd felnőtt férfi. És amikor a jónak látszó rendszerváltás szele felkapta, szinte azonnal földhöz is csapta.

Nehéz volt számára, mert szinte elérhetetlen magasságba helyezte a mércét, hogy apjának, Donáth Ferencnek, sok-sok kudarca és szenvedése mellett – három rendszer, a Horthy-, a Rákosi- és a Kádár-rendszer börtönét járta meg – történelmi súlyú teljesítménye volt. Aligha jött volna létre nélküle a Márciusi Front, stratégiai jelentőségű volt részvétele Nagy Imre 56-os mozgalmában, és végül, soha nem születik meg az ellenzéki mozgalmak csúcstalálkozója 1985-ben, ha ő nincs. Rossz és rosszabb korokban tudott nemcsak ellenállni, hanem az ellenállás intézményeit építeni. Donáth Ferenc, ahogy a távol közeléből láttam, az 1980-as években képes volt meghallani a kor dialógusát, sőt, úgy hallani a kort, mint egy dialógust, amelyben nemcsak az egyes szólamokat, koreszméket és cselekvéseket lehet és kell észre venni, meghallani, hanem az egyes szólamok dialogikus kapcsolatát, kölcsönhatását és kölcsönviszonyát is. Fia egész életében apjának azzal a szellemével küszködött, amely teljesen különböző értékrendű, érdekű, érzelmű és értelmű emberek és csoportok összeültetésére, párbeszédre és együttműködésre késztetésére volt alkalmas: bár úgy tudnám összehozni az embereket, ahogy az apám – evangélikus lelkészként, értelmiségiként, baloldali politikusként. Donáthként – mert a „donáthságra” születik az ember. Meg volt áldva és verve a „donáthsággal”. Bármit tégy, félig már meg vagy csinálva. Akár akarod, akár nem, beleszülettél a „donáthsággal” a forradalomba, az Ady-elkiáltotta kurucságba, az embert próbáló embergyűjtésbe. Lázadásként vagy sem, a fiú külön magára vette az Ótestamentum Istenének, egy haragvó, próbára tevő, prófétálásra küldő Istennek is a terhét.

Az apa vegyítette magában a patrícius és a plebejus erkölcsi tekintélyt. A patrícius tekintély válsághelyzetekben erkölcsi tőkét gyűjt, erkölcsi szabályokat alkot, mond, rögzít – inkább értelmi, mint érzelmi, inkább jogszerű, mint szokás alapon –; nem úgy dönt, ahogy mi, nem osztja a közösség előítéleteit, hanem mer döntéseinkkel szembe menni, előítéleteinket lerombolni. Donáth Ferenc ismerte és magába építette a bibói magatartást. De öregkorára volt benne a plebejus erkölcsi tekintélyből is – a helyesnek és hitelesnek elfogadott magatartás és vélemény kimondása a mindennapi élet döntéseiben, a pater familias bölcsessége; akitől, ha személyes tanácsot kérnénk, megértene, és megfogadni érdemes tanácsot adna, s ha ítélkezni hívnánk, elfogadnánk az ítéletét. Donáth Ferencnek ezt a plebejus erkölcsi tekintélyét Göncz Árpád vitte tovább. Mindebben benne volt: a kossuthi ellenállás és a deáki kiegyezés erkölcsi univerzuma – mennyire hiányzik ez ma.

Donáth László egyszerre épített kicsiny, csillaghegyi gyülekezetet, mint a szabadság kis körét, s próbálkozott meg országgyűlési képviselőként országos baloldali gyülekezet megteremtésével. Nem, vagy nemcsak az ő hibája, hogy az országos kísérlete nem sikerült. Beléptünk a hivatásos politikusi és monologikus korba: mindenki csak a maga érdekét nézi, magára figyel, kizárólag a maga monológját mondja. Donáth László gyönyörűen prédikált. Hangja szárnyalt. A szónoklat szövege, minden szó, mondat kimunkált, legyalult, lecsiszolt, gyönyörűen csillogó volt. Tartalma igaz. De immár nem az igaz és hamis, a jó és a rossz vívja küzdelmét, hanem az erős és a gyenge. A magyar politikus mindig erőből s erővel politizál, az erősekhez csatlakozik, megveti, lenézi a gyengét, baleknak és széplélek ostobának tekinti, aki a gyengék, a megalázottak és megszomorítottak védelmére kel: az nem politikus. A gyengék oldalára, a néma szegények szavának kimondására vállalkozott, ahogy barátja és harcostársa Iványi Gábor. Csak TGM tudott így, ezzel a meggyőződéssel szónokolni, s átélni a liberálisok, a bevett parlamenti pártok közt a „többi néma csendet”. Donáthnak szocialista párttársai szemből bólogattak, háta mögött nevették: rossz, alkalmatlan politikus. S egészen a „Fabinyi-korszakig”, evangélikus egyháza, akár a többi felekezet, nem állt a gyengék oldalára.

Temetett. Nemcsak a Halált ismerte szemtől szembe, hanem a leélt Életet is. Úgy tudta bibliai magasságokba emelni és irodalmi mélységekbe leásni a személyiséget, összefoglalva a gyalázatos korban kiteljesült életet, ahogy senki. A koporsó mellett állva soha, senki nem tudott annyit tenni a halottért, mint ő: történelmi hőssé tette. Igaz, a koporsó mellett állva soha senki nem tud annyit tenni a túlélőkért, mint Várszegi Asztrik: a szeretet és megértés emberévé téve az elhunytat. – Te az élőknek adsz rangot – mondta nekem Donáth egyszer –, nekem az a dolgom, hogy a lezárt életnek, a halottnak. Gyönyörű, Károli és Berzsenyi, zsoltáros ómagyar volt a magyarsága.

Nemrég, a Kentaurban megírt cikkem (Magyar sorshúzás, Szép Szó, 2024. 05. 18.) utolsó bekezdése kapcsán váltottunk üzenetet. Ezt írtam: Még nem a rendszerváltás, hanem a rendszer végének kezdete. Még ott tartunk, hogy a nép, az istenadta nép, jól megnézte magának a rendszert és urát: nem tetszik neki. A faltörő kos nekiment a falnak. Töri és a fal reped. Terjed a repedés. Még semmi igazi építés, csak bontás. A rendszerbontók – Magyar Péter az – nem rendszerépítők. A rendszerbontók feladata, hogy a rendszer falára mért ütéseiktől megrendüljön a rendszer. És visszhangozzék minden ütéssel: vége! vége! vége! Ettől a doboló hangtól szokott megindulni Nagy Átállás özönvize. Amikor egy nap az ország többsége úgy érzi, át lehet, sőt, át kell mennie a túloldalra. Emlékezz mit mondott a börtönből szabadult Donáth Ferenc a feleségének 1954-ben: „Ez a nép sértett nép. Nincs olyan osztálya, rétege, csoportja, amit a Rákosi-vezetés meg ne sértett volna. Ezt a népet ki kell gyógyítani a félelemből, igazságot kell neki szolgáltatni, talpára kell állítani, és lehetővé kell tenni, hogy intézze sorsát. Emberszámba kell venni.”

Május 20-án érkezett Donáth László üzenete: „Kedves Laci, örömmel olvastam népszavás esszédet a »faltörőről«. Csak azt hiányoltam, hogy egyetlen szavad sincs arról, ami téged lényegileg megkülönböztet tőle, ez az ember politikát csinál, de műveletlen és fantáziátlan. Egyébként honnan tudtad, mit mondott apám anyámnak szabadulásuk után 1954-ben? Barátsággal köszöntelek, Laci”.

Ezt válaszoltam: „Kedves Laci, a »faltöréshez« nem kell se műveltség, se fantázia. Apád okos és szép szavait Pünkösti Rákosi könyvéből vettem. Barátsággal: Laci”.

Június 27-én éjjel kettőkor érkezik névnapi üzenete: Még a mai nap tiszteletére egy rád, egész életedre igaz prófétai szóval köszöntlek, kedves Laci: Ézs 58,1. Leveszem a polcról nagyapám Bibliáját és előkeresem Ézsaiás könyvéből a szöveget: „Kiálts teljes torokkal, ne kíméld; mint trombita emeld fel hangodat és hirdesd népeimnek bűneiket, és Jákób házának vétkeit.” Válaszom azonnal küldöm Radnóti Töredékével: „Méltó átkot itt úgysem mondhatna más – a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.” Adja Istened, hogy megélj egy másik, jobb világot!

Nem adta meg neki. Elküldte érte is a Halál angyalát, ahogy annyi kortársunkért. Ahogy apja nem érhette meg a 89-es rendszerváltást, fia se élhette meg – most mond az évszámot, ha tudod! – a rendszerváltást. Ha az előző rendszerváltást Donáth Ferenc emlékezetéért is vívtuk, kötelességünk a következőt Donáth László emlékéért is véghez vinni.

1574-ben, 350 esztendővel ezelőtt jelent meg Étienne de La Boétie Discours de la servitude volontaire (Beszéd az önkéntes szolgaságról) című műve latin, majd 1576-ban francia nyelven. Írásunkban erre emlékezünk.