A héten megint százezrek özönlötték el a Buenos Aires-i Köztársaság teret, és tízezrek a madridi Bernabéu-stadiont. Az argentin fővárosban azt ünnepelték, hogy a labdarúgó-válogatottjuk történelmi címvédést produkált a Copa Américán, a spanyolban meg a Real Madrid-fanatikusok ujjongtak, amiért megérkezett csapatukhoz egy 25 éves játékos: a francia Kylian Mbappé.
A németországi Európa-bajnokság után azt írtam e hasábokon, hogy a dögunalmas tornán megmutatkozott a sportág válsága, ami a fenti események tükrében hovatovább baromságnak tűnhet.
Mert van még sportág, ami ennyi embert képes megmozgatni, ilyen érzelmeket kiváltani? (Egyébként van, a krikett, de Indiában, meg Pakisztánban, nem az egész világon).
Szóval tényleg nincs még egy ilyen sport. A futball továbbra is ellátja majd feladatát, erősíti az összetartozás érzetét, legyen szó klub- vagy nemzeti csapatról, és szelep marad társadalmi feszültségek esetén. A labdarúgás hatása olyan erős, hogy e feladatait akkor is ellátná, ha a játékosok mostantól labdába se rúgnának. Ha csak állnának a pályán.
Csakhogy ez a sportág attól lett az, ami, a világ össznépi játéka és közös szenvedélye, hogy hallatlanul szórakoztató volt, látványos, izgalmas, drámai, nem mellékesen a pályaszéli vonalak keretezték a mindennapokat, biztonságot jelentettek egy bizonytalan világban.
A világ talán ma még inkább bizonytalan, határtalanul az, ahol már nincs is szükség isten kezére, Van Basten-es kapáslövésre, Rossi gólörömére. Elég az indok. A legjobb persze egy trófea képében. Készülhet nemesfémből, amit egy-egy torna során lehet elnyerni, s készülhet húsból, vérből, érkezhet játékos képében. Trófea, kell a népnek.
A játék, a szépség, egyre kevésbé lényeges. És ezzel talán épp a legfontosabb veszik ki belőle: a lélek.