Az elmúlt napokban a lakossági vízszolgáltatásban Budapest környékén, a mezőgazdaságban a Tisza mentén figyelmeztettek vízhiányra a vízügyesek. A hasonló esetek immár nyaranta, visszatérően ismétlődnek, nő a gyakoriságuk és az időbeli illetve földrajzi kiterjedésük is, pontosan úgy, ahogyan a szakértők a 90-es évek elején – igaz, a valamivel távolabbi jövőre – megjósolták.
Összeállításunkban az okokat, illetve az elméletileg lehetséges megoldásokat is összegyűjtöttük. Fontos azonban megjegyezni, hogy a probléma jellegéből adódóan nem létezik minden vízellátási problémára lokális gyógymód.
Klímaváltozás
Bár vízhiány a 70-es, 80-as években is volt – amikor a globális éghajlatváltozásról még a tudósok is alig beszéltek –, a napjainkban tapasztalt jelenségek egyre szorosabban összefüggenek a klímakrízissel. Nem arról van szó, hogy kevesebb eső esik: a Magyar Meteorológiai Szolgáltató adatai szerint Magyarországon az éves csapadék mennyisége a XX. század elejétől máig némileg csökkent ugyan, az elmúlt évtizedekben azonban inkább növekszik. Az éves csapadékösszeget tekintve inkább az elvben csapadékosabb Nyugat-Dunántúlon figyelhető meg csökkenés, az Alföldön viszont meglepő módon szignifikáns növekedés van. A folyamatok eredőjeként ugyanakkor egyszerre csökken – néhol, például Debrecen környékén radikálisan, néhány évtized alatt több méterrel – a talajvízszint, és nő a csapadékeloszlás idő- illetve térbeli egyenlőtlensége. Utóbbi nem csak a folyók vízjárását teszi kiszámíthatatlanabbá – például villámárvizek formájában –, hanem a talaj vízutánpótlását is megnehezíti. A föld ugyanis egy bizonyos határon túl nem tud megbirkózni az egyszerre lehulló csapadékkal: a víz, ahelyett, hogy beszivárogna és elraktározódna a talajban, a felszínen gyűlik össze, és rövid idő alatt nagy pusztítást okozva levonul az alacsonyabban fekvő területek vagy az adott vízgyűjtő fő folyóvölgye felé. A helyzetet súlyosbítja, hogy a beépítéssel, a közterek aszfaltozásával-betonozásával-térkövezésével az ember is akadályozza a beszivárgást.
Hogy a klímaválság megfékezéséért mit lehetne tenni, az nem ennek a cikknek a tárgya. Ugyanakkor tudva, hogy az éghajlat átalakul, vízügyi és felszínhasználati beavatkozásokkal lehetséges lenne alkalmazkodni a változásokhoz. Ebbe a körbe tartozhat a záportározók és a vízelvezető, víztartalékoló rendszerek – például a mediterrán országokban elterjedt ciszternák – építése, a városi területek minél nagyobb hányadán a növényborítás visszaállítása, a fák és cserjék ültetése, a kifejezetten az esővíz növényekkel történő felfogását szolgáló esőkertek kialakítása, természetesen a csatlakozó ismeretterjesztéssel és támogatási lehetőségekkel együtt.
Növekvő vízhasználat
A magyar lakosság egy főre jutó napi 85 liter körüli vízfogyasztása a 120 literes EU-átlagnál alacsonyabb, térségi összehasonlításban viszont magas. Az elfogyasztott vízmennyiség a rendszerváltástól a 2010-es évek végéig szinte folyamatosan csökkent, nem is kis mértékben: ha az 1990-es szintet 100 százaléknak vesszük, akkor a lakossági fogyasztás 2017-es értéke nagyjából 60 százaléknak felelt meg, a vállalati szektoré pedig alig 35 százaléknak. Igaz, ez utóbbit olyan hatalmas vízigényű iparágak eltűnése illetve összezsugorodása is magyarázza, mint a papíripar, a cukor- vagy az alumíniumgyártás. A lakosságnál a változás kulcstényezője a társasházi vízórák felszerelése és a vízdíjak emelkedése volt, de hozzájárult a népességfogyás is.
Ám 2018 óta kismértékben a lakosság, és nagyobb mértékben a gazdaság vízigénye is növekedésnek indult. A gazdaságban a rendkívül nagy vízfelhasználású akkumulátoripar térnyerése az egyik magyarázat: például Debrecenben az épülő akkugyár teljes kiépítettségben annyi vizet fog fogyasztani, mit a 200 ezres város egész lakossága.
Bár a lakossági vízfogyasztásunk uniós viszonylatban szerény, így is van jó néhány pazarló eleme. Például az, hogy tisztított ivóvizet használunk a WC-öblítéshez, hogy elhanyagolható a „szürke” – mondjuk kézmosáshoz használt – víz másodlagos hasznosítása, akár a már említett WC-k öblítésére, vagy hogy jellemzően ivóvízzel locsolunk, mondjuk az összegyűjtött esővíz helyett. Ezeken változtatva szelíd módszerekkel a lakossági felhasználásnak akár a negyede-harmada is kiváltható lenne.
Településfejlesztési anomáliák
Nem véletlen, hogy a legsúlyosabb vízhiány évről évre a budapesti agglomerációban jelentkezik: a fővárost körülfogó övezetben a lakosság évente 12-15 ezer fővel nő, érdemi infrastruktúra-fejlesztés nélkül. Ez természetesen a víz- és csatornamű-hálózatra is igaz, amelyre egyre nagyobb nyomást helyez a bővülő népesség. Egyedül Érden, ahol az infrastrukturális válsághelyzet miatt tavaly június óta gyakorlatilag építési tilalom van, 2021-ben 1400 főnyi beköltözőt regisztráltak. A bevett szokás szerint a lakópark- és lakónegyed-fejlesztők nagyvonalúan az önkormányzatokra hagyják a közműfejlesztést, a helyhatóságok pedig jelenleg az ország leggazdagabb településein sincsenek abban a helyzetben, hogy ezt a számukra kizárólag kiadásokkal járó tevékenységet magukra tudják vállalni. Beavatkozási lehetőség viszont – az építési szabályok kormány általi átírása óta – a legdrasztikusabb eszközöktől, vagyis mondjuk a teljes tilalomtól eltekintve nincs a kezükben.
A megoldást az jelenthetné, ha – az egyébként általános európai gyakorlatnak megfelelően – az építési engedély kiadásának előfeltétele lenne az infrastruktúra-szükséglet biztosítása. Ehhez azonban a teljes engedélyezési eljárást át kellene alakítani, mivel a processzus ma példátlanul liberalizált, és kifejezetten arra alapul, hogy a vállalkozók – és az egyéni építtetők is – a költségek minél nagyobb hányadát át tudják hárítani a közre.
A vízhálózat elhanyagolása („rezsicsökkentés”)
A magyarországi ivóvízhálózat európai és térségi összevetésben is rendkívül elhanyagolt, lelakott állapotban van.
Egy tavalyi iparági felmérés szerint a szitává lyukadt vezetékeken elszivárgó hálózati veszteség átlagosan 20-25 százalék de egyes településeken eléri a 80 százalékot is.
Ilyen körülmények között lehetetlen rentábilis vízszolgáltatást nyújtani, de ez tipikus tyúk-tojás probléma: a kormány által a szolgáltatókra kényszerített feltételrendszerben képtelenség forrásokat teremteni a hálózat fenntartására és fejlesztésére. Jelenleg az ország összes vízszolgáltatója veszteséges: nem az a gond, hogy rosszul gazdálkodnak, hanem az, hogy a jelen szabályok között lehetetlen jól vagy legalább nullszaldósan gazdálkodni. Ennek egyik oka a rezsicsökkentésnek nevezett árbefagyasztás, a másik pedig az ezzel párhuzamos a szolgáltatókra kivetett különadó. Az elvonások, illetve az önköltséget sem fedező bevételek miatt a vízszolgáltatók legalább egy évtizede nem költenek érdemben a hálózatra, a felhalmozott közműadósság 2023-as adatok szerint több mint 3000 milliárd forint. Vannak jelei, hogy a kormány piacszerző szándékkal, tudatosan idézte elő ezt a helyzetet: a vizes szektor 2010-ban döntően önkormányzati tulajdonú volt, most viszont az állam sorra veszi át a mesterségesen kivéreztetett közműcégeket. Hogy ezzel a fogyasztók jól járnak-e, az több mint kétséges. Létezik olyan terv, hogy az állam a vízszolgáltatást is olyasfajta megkerülhetetlen koncesszióba adja, mint a hulladékszállítást vagy az autópálya-fenntartást – a gyakorlatban mindkettő az inflációt meghaladó mértékű dráguláshoz vezetett.
A vízszolgáltatás akut gondjait áremelés nélkül is orvosolni lehetne a különadók kivezetésével, ezzel a módszerrel azonban a szektorból hiányzó 3000 milliárd nem pótolható vissza. Egy igazságos világban azoknak kellene visszatenni, akik a rezsimanipuláció politikai hasznát bezsebelték, a valóságban viszont így vagy úgy, de mindenképpen az átlagpolgár fogja megfizetni, adóban, vagy esetleg koncessziós vízdíjban.
Látjuk a jövőt
A klímaválságnak erősen kitett Andalúziában mintha az egy-két évtizeddel ezutáni magyar vízszolgáltatási mindennapok sejlenének föl. A legdélebbi spanyol tartományban évek óta aszály van, az elvileg az öntözővizet raktározó víztározók átlagos töltöttsége nyár elejére 20 százalék környékére zuhant. A hatalmas, olykor fél Budapest nagyságú völgyzárógátas tározóknak csak az alján kéklik valami. Hogy kevés csapadék hullik, azt úgy kell elképzelni, hogy rendes eső utoljára február közepén esett; március 31-én volt még egy gyors zápor, azóta viszont szó szerint egyetlen csepp sem. Vészintézkedésként a legtöbb nagyvárosban megtiltották a közterületek öntözését; a gondozott gyepek és cserjék néhány hét alatt kiszáradtak. A lakosságot arra kérték, hogy ne mossanak kocsit, és ne töltsék fel a szinte minden háznál meglévő úszómedencéket. Van, aki mégis feltöltötte – ezt nem szankcionálják, de a vizet időnként lajtoskocsival kiszivattyúzzák és elviszik. Nem pedagógiai céllal, hanem mert szükség van rá, hogy legalább a nagyobb városi fákat életben tudják tartani. Az andalúz szárazságot az egész világ megérzi, többek között a narancs(lé) és az olívaolaj drágulásán keresztül. A narancsültetvényeknek hagyományosan nagy a vízigénye, de az extrém időjárás miatt a soványabb talajú hegyoldalakon már a szárazságtűrő olajfákat is öntözni kellene. Jelentősebb ivóvíz-korlátozás még nincs, de lehet – mint ahogy 2022 tavaszán volt –, és mindenki arra számít, hogy lesz is: ha nincs eső, akkor előbb-utóbb a vezetékekből is elfogy a víz.
