A Hoffmann Ferencként 1924-ben született szerző életének első szakasza azonban minden, csak nem mulatságos. A zsidótörvények miatt nem mehetett egyetemre, a második világháború idején pedig előbb munkaszolgálatra kényszerítették, majd koncentrációs táborba hurcolták. 1949-ben vándorolt ki Izraelbe. Első műveit – köztük az itthon csak most megjelenő Ige-migét is – még magyarul írta, világhírű azonban héber alkotásaival lett, több tucatnyi nyelvre lefordított humoreszkjei sok-sok millió példányban találtak olvasóra. A háború után, még itthon Kishontra változtatta a nevét, új hazájában ebből lett Kishon (ami Kisonnak ejtendő).
A szerző mindenekelőtt Karinthyt és Molnár Ferencet tekintette mesterének, s mindenképp igazuk van azoknak, akik e nagy nevek által reprezentált hagyománykörbe még Rejtő Jenőt is beillesztik. S indíttatásában alighanem a pesti kabarék, kávéházak jellegzetes humora is szerepet kapott.
A kötetnek már a címe is magyar vonatkozású: az ige-mige az izraeli magyar zsidó csúfneve. A benne szereplő ötvenöt humoros/szatirikus írás mindegyike arra az alaphelyzetre épül, hogy a frissen bevándorolt fiatalember (azaz egy ole) próbálja kiismerni magát új hazájában. S bár a héber alija szó az Izraelbe való hazatérés mellett felemelkedést is jelent, az emigráció – mint szinte mindig – a társadalmi-vagyoni helyzet látványos hanyatlását okozza. E rideg törvényszerűség alól az ősök földjére való emigrálás sem lehet kivétel. Az újonnan érkezett itt sem építhet a szülőhelyén felhalmozott tapasztalataira: mint hamar kiderül, minden új lesz számára, ismeretlen a nyelv, a klíma, a szokásrendszer. Ráadásul a könyv világa Izrael állam hőskorát idézi fel, vagyis az alapítást (1948) követő éveket, melyekben még a pionírtársadalmakra általában jellemző szűkösség, a mindent mozgásban tartó kialakulatlanság a meghatározó.
A könyv fejezeteinek – tényleg kiapadhatatlan – humorforrása többnyire épp abból táplálkozik, hogy az előzetes információk, várakozások köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. A remények látványosan üres, csacska illúziókként lepleződnek le. Az alijára készülőt a látszólagos jól értesültek például ilyenekkel hitegetik: az új bevándorlókat „a megérkezésük után azonnal (…) szállodákba helyezi el a Joint. Itt az ellátás kifogástalan. A Joint a rendes szállodai feltételeket biztosítja, hideg-meleg víz, kétszer egy héten új huzat a párnákra, és természetesen másodnaponként rigójancsi vagy mandulás pite. Tíz jelentkező esetén magyar konyha, és havonta egy rend sötétkék, kétsoros zakó”. A realitás ezzel szemben ez lesz: az újonnan érkezett jó ideig egyik rokona erkélyén – egy méretes fikusz társaságában – lakik, s még ennek a kényszermegoldásnak is örülnie kell. Ráadásul a mindennapi élet azokra a bőséggel áradó jó tanácsokra is folyamatosan rácáfol, melyekkel a mindig segítőkésznek tűnő (valójában persze inkább hátramozdítónak bizonyuló) kinti rokonok traktálják hősünket. A csetlő-botló ole mulatságos csalódások, felsülések sorozatában válik vatikká (azaz tapasztalt veteránná).
A narráció szembeszökő sajátossága – egyben a mulatságosság gyakori, jól bevált eszköze – a helyi szín folyamatos és nyomatékos alkalmazása: az elbeszélő időről időre ivrit fordulatokat sző dikciójába, így a jegyzeteknek és a szövegmagyarázatoknak itt kivételes jelentősége van. Mindkét nélkülözhetetlen apparátust Schmal Alexandra készítette, munkájában kiemelkedő szakemberek segítették: Komoróczy Géza, Komoróczy Szonja Ráhel, Nádasdy Ádám, Novák Attila, Orzóy Ágnes, Szalai Anna és Vári György.
A kötetbeli Kishon-humor poénjai sok évtizeddel ezelőtt születtek, és nagyon is konkrét, igen különleges izraeli körülményekhez kötődtek ugyan, ám hatásosságuk, időszerűségük mit sem változott. Méghozzá azért nem, mivel a szerző általános emberi gyarlóságainkat, továbbá a makacs, helyhez-időhöz nehezen köthető társadalmi visszásságokat pellengérezi – és nevetteti – ki. Olyanokat például, mint a nagyzolás, a képmutatás, a hiúság, a fösvénység vagy a protekcionizmus, a dilettantizmus stb. Az egyik vicces epizód álláshirdetésében dán-arab tolmácsot keresnek, s hősünk úgy dönt, pályázik rá. Tapasztalt rokona azonban arra figyelmezteti: „hogy akarsz te dán-arab tolmács lenni, amikor egy szó nem sok, de annyi protekciód sincsen?” Az a körülmény, hogy az elbeszélő nem tud se dánul, se arabul, akadályként természetesen föl se merülhet. Ismerős, ugye?
Infó: Efrajim Kishon: Ige-mige, Magvető, 2023
