Költészetének karakteres vonulata az irodalomtörténészek szerint a közéleti-közösségi líra változatát képviseli. Hogyan látja e nagy hagyományokkal rendelkező típus fennmaradásának esélyeit?
Bizakodva, hiszen mintha reneszánsza lenne a közéleti – én így mondanám: közszolgálati – költészetnek. A világhálóra főleg perlekedő verseket lőnek fel azok, akik számára lélekelixír a líra. Én nem internetezem, de folyamatosan „szörföző” feleségem mindig tudatja, hogy éppen melyik opuszom került fel a felhőbe aznap, teljesen ismeretlen emberek jóvoltából. Tíz közül általában hat-hét a közéleti. Több kötetem jelent meg az elmúlt másfél évtizedben, de a legnagyobb sikere a 2015-ös Ballada a hunyászkodókról címűnek volt, amelynek a java része nagyon is ütős versekből áll. Megtörtént az a csoda, hogy a következő évben utánnyomás készült belőle. Élő költő verseskötetéből ‒ utánnyomás! Ugye, hihetetlen a cinikus blöffölések, lírának hírelt agytripperek tobzódása idején? Egyébként a költészet olyankor válik közüggyé, amikor egy közösségnek szüksége van az érzelmi cinkosságra. Magabiztosabbá teszi a szándékukat egyfajta közös nekibuzdulásra. Netán ilyesmi érik a fű alatt most is?...
Visszatekintve igazán nem panaszkodhat, hiszen pályája bővelkedett sikerekben. Verseskötetei nem egyszer ma már elképzelhetetlen példányszámban találtak olvasóra. Jó néhány akkori költőtársa is megtapasztalhatta a népszerűséget. Miért lehetett ekkora a poézis – és a poéták – kedveltsége?
Ötvenhat után a költészet volt az első, amely kifejezte, kimondta a társadalom legkülönfélébb rétegeinek eddig elfojtott, titkos gondolatait. Ennek híre ment, ezért zsúfolásig megteltek a könyvtárak és a kultúrházak, ha költő érkezett író-olvasó találkozóra. Aztán a kultúrpolitika megijedt attól, hogy ez a fajta líra túlságosan kiárad a neki szánt mederből. Kisugárzása nagyobb, mint kívánatos volna. Elkezdte hát az ártalmatlanabb irányzatokat favorizálni.
Tisztelői – sokoldalúságára utalva – „reneszánsz embernek” is szokták nevezni. A versírás mellett melyik műfaját emelné még ki?
A librettista Baranyi kapta a Nádasdy Kálmán-díjat. Már tízévesen, a ceglédi zeneiskola növendékeként operaszövegkönyvet írtam saját magamnak. Aztán számos magyar komponistának írtam librettót, az operairodalom remekei közül pedig jó néhánynak a szövegét én fordítottam magyarra. Librettistaként még most sem álltam le. És szívesen voltam népművelő is a képernyőn, könyvtárakban, művelődési otthonokban egyaránt.
Önt aztán igazán nem lehet konjunktúrákhoz való igazodással vádolni: világ életében baloldali volt, maradt. Mit tart e meggyőződés legfontosabb kritériumának.
Mostanság – éppen a Népszavában – testes tanulmányokat olvashatni arról, hogy a 21. században hogyan kell értelmezni, esetleg átértelmezni a baloldaliságot. Számomra a lényeg – lecsupaszítva ‒ ma is az, amit számtalanszor elnyilatkoztam: a baloldali ember nem lehet boldog olyan társadalomban, amelyben boldogtalanok sokasága veszi körül. Ha úgy tetszik, én már nyáregyházi kisiskolásként is baloldali voltam, hiszen gyakran sírva fakadtam amiatt, hogy osztálytársaim többsége novemberben is mezítláb jár iskolába, míg nekem, a főjegyző úr kisfiának, formás bőrcipellő melengeti a lábamat. Osztályhelyzetem a jobboldalra predesztinált volna, én mégis a baloldalon kötöttem ki, ehhez persze a körülményeim sajátos alakulása is kellett a további életem során. De erről majd máskor. Mindenesetre leszögezhetjük: akiben nincs „zsigeri” szociális érzék, az csak a megélhetési baloldaliak számát szaporíthatja.
A könyvben egy dedikáció és a hozzá fűzött kommentár jelzi, baráti viszonyban volt Berecz Jánossal. És Aczél Györggyel?
Jánossal nem akkor lettünk barátok, amikor már fontos elvtárs volt, hanem amikor még mindketten nagy reményekre jogosító, de „csóró” fiatalemberek voltunk. A könyvemben olvasható a történet. Ami Aczél Györgyöt illeti, róla ugyanazt mondhatom el, amit Mészáros Mártonnak nyilatkoztam a Népszava 2015. július 15-i számában. Nevezetesen, hogy amíg hatalmon volt, mindössze két találkozásom volt vele. A hatvanas években egy csepeli munkásfiú valamelyik gyári ünnepségen elszavalta hírhedt balladámat az elkényeztetett ifjúságról. Ki akarták rúgni érte. Valahogy beküzdöttem magam Aczél színe elé és kértem, hogy védje meg a fiút. Fogta a telefont, intézkedett, a fiú maradt. A második találkozás alkalmával ő rendelt magához, mert valaki feljelentett. A villoni balladaformát már kezdő koromban is gyakran alkalmaztam, amikor protestálni támadt kedvem. A villoni balladák ajánlásai Herceg megszólítással kezdődnek, mert mecénás-költőtársához, Charles d’Orléans herceghez fellebbezett mindig. Villonos balladáimban én is herceghez fellebbezek, persze jelképesen. Egy kisvárdai pártember feljelentett, mert az én hercegemet Habsburg Ottóval azonosította. Aczél, aki fiatal korában színész is volt az óbudai színkörben, szobor arccal felolvasta a feljelentő levelet, majd teátrális mozdulattal galacsinná gyűrte és a szemétkosárba dobta, széttárva karját: látja, ilyen emberekkel vagyok körülvéve. Nem voltam sem kegyeltje, sem üldözöttje. Hazudhatnám most, hogy az üldözöttje voltam, hiszen 1963-ban ő torpedózta meg a József Attila-díjamat. Sokan gyűlölték, én nem. Ne feledjük: hogy a béketáborban kulturálisan is a legvidámabb barakk voltunk, az nem kis részben neki volt köszönhető.
„üres hordófej kong ukázt nekünk” – írta egykoron a sokat idézett Ballada az elkényeztetett ifjúságról című 1962-es versében. Mennyi kurázsi kellett akkor ehhez?
Nem kurázsi kellett, hanem tisztesség. Jevtusenko, a szovjet újhullám legkritikusabb költője arra inti híveit egy helyen, hogy ne mondják őt bátornak, mert unokáik esetleg majd azt hányják a szemükre: milyen lehetett az a kor, amelyben a becsületességet bátorságnak nevezték?
Társadalmi kötelezettségvállalásának méretei igazán impozánsak voltak. Megszámlálhatatlan társaság, egyesület, kuratórium tisztségviselőjének választották. A mából visszanézve melyeket tartja a legfontosabbaknak?
Azokat, amelyekben nem csupán valamiféle díszpinty voltam, hanem érdemi munkát végezhettem. Ilyen volt a József Attila Művészeti Centrum Alapítvány, amelynek elnöke lehettem éveken át. Sós Laci, a Munkácsy-díjas grafikus volt a leállíthatatlan főtitkár. Nagyon jelen voltunk a főváros kulturális életében. A Haladó Erők Fórumának elnökeként vagy a Művészetbarátok Egyesületének főtitkáraként sem éreztem magam rosszul, mint ahogy a Magyar Zeneszerzők Egyesületének elnökségi tagjaként sem. Az Írószövetségnek is igen aktív tagja voltam, amíg el nem kurvult annyira, hogy ki kellett lépnem belőle.
Közismert önről, hogy nagy operarajongó. Egy negyedszázaddal ezelőtti hír szerint körülbelül nyolcezer lemeze van. Most éppen mekkora a gyűjteménye?
Azóta tovább növekedett az operalemezeim száma. Ezek részben régi, 78-as fordulatszámú sellack-lemezek, részben pedig Long Play bakelit, pontosabban vinil-lemezek, de CD-k és DVD-k is igen nagy mennyiségben sorakoznak a polcaimon. Mindegyik féltett kincsem. Azt hiszem, gumiszobában végződik nálam ez az őrület. Jöhet, csak jó quadrofon-hangzás legyen benne.
A kötetünkben is szereplő, A legutolsó másodpercig című versében vall a rendületlen helytállás ethoszáról. Ennek jegyében utal arra: „van tehát még dolgom”. Milyen feladatok, kihívások várják?
Amíg vadidegenek állítanak meg az utcán azzal, hogy „uram, maga tartja bennem a lelket”, addig köteles vagyok – Ködöböcz Gábor szép kifejezésével élve – lélekdonor lenni. Akkor is, ha megfáradva egyre gyakrabban érzem úgy: ideje volna letenni a lantot…
Infó: Baranyi Ferenc: Hova érkeztem? - Pályám hét évtizede. Hungarovox Kiadó, 2024.
Névjegy
Baranyi Ferenc 1937-ben született Pilisen. Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, író, műfordító. 1957–1962 között az ELTE BTK magyar–olasz szakán, 1967-ben a Poitiers-i Egyetemen is tanult, dolgozott pályamunkásként és tisztviselőként is. 1954-től publikál. Verseit csaknem valamennyi európai nyelvre lefordították, folyóiratokban, antológiákban jelentek meg, néhol önálló kötetekben is.
