Több történeti ismeretterjesztő könyve jelent meg a fikciós művek mellett. Mi az, amit a non-fiction irodalom meg tud adni, de szépirodalom nem?
Erre nehéz válaszolni. Valahol egy „elvetélt” történész vagyok, volt egy olyan korszakom, amikor kifejezetten erre a pályára készültem, csak nem így alakult. De a történelem iránti érdeklődés mindig jelen volt az életemben, már a második könyvem eköré épült. Továbbá pályám elején úgy láttam – és ez ma még jobban igaz – hogy az íróknak ki kell építeniük egy csatornát a szépirodalmon túl is. Az én generációm és az utánuk számára ez már így működik: valaki főz, valaki zenél, valaki fényképez. Ez hasznos, mert ha valaki ezen a vonalon megismeri a szerzőt, akkor belefog más művei elolvasásába is. Olyan korszakban élünk, amikor az irodalom nem tud önmagában létezni. Én a nőtörténet mellett tettem le voksom, hiszen ezt tanultam Helsinkiben. Ez az irány felkínál könnyebben hozzáférhető műveket, mert amúgy én rétegirodalmat művelek. A magyar hagyományon kívül eső témákat választok vagy nő létemre politikai szatíra kerül ki a kezem alól, mint a tavaly megjelent Rohadt állatok.
Nem zavarja, hogy egy ponton túl már szinte nem lehet eldönteni, hogy íróként vagy történészként tekintsenek Önre?
Van olyan helyzet, amikor akad vele problémám, és szerintem fontos különbséget tenni aközött, hogy ki végez tudományos munkát és ki az, aki ismeretek ad át. Én olyan szerzőként határozom meg magam, aki ismeretterjesztő könyveket is ír, de nem vagyok tudományos kutató, mint például Császtvay Tünde, Gyimesi Emese vagy Török Zsuzsa, akik tanulmányaira hivatkozom. Bár vannak személyes kutatásaim, nem akarom azzal terrorizálni a történészeket, hogy kutatónak nevezem magam. További nehézség, hogy Magyarországon pár éve megszűntek a genderszakok, ez nem segíti a tudományos irányzat fejlődését.
És a politikai közbeszédben megbélyegzetté vált.
A gender szitokszó lett, nagyon sok pénz ment el arra, hogy minél pejoratívabb képzettársításokat ébresszen. Miközben nyilvánvaló, hogy például az, amit én csinálok, igazán messze esik a nemváltó óvodásoktól.
A legtöbb magyar nőtörténeti kutató külföldön tud kiteljesedni. De változik a világ, egykoron az ELTE-n, ha valaki nőtörténetből akart szakdolgozatot írni, lebeszélték róla, ma már egyre többen választják kutatási témának. Azt senki nem mondhatja, hogy ne érdekelné a hazai olvasókat, nemcsak a könyvek, a nőtörténeti blogok is nagyon népszerűek. Mégis úgy tűnik, ez egy „sorvasztandó” terület, szemben mondjuk a gyerekirodalom kutatásával. Valamire van pénz, valamire nincs.
A kiegyezéstől, azaz 1867-től az I. világháború kitöréséig, 1914-ig tart az Ön által nem először feldolgozott korszak. Nőtörténeti szempontból fontos, ugyanakkor ez a sajtó egyik aranykora is, sok újsághírt emelt be. Divatos manapság a korabeli sajtóra hivatkozni, szeret az Arcanumon böngészni?
Az Arcanum forradalmasította a régi újságok olvasását, nagyon könnyű rajta keresni, de sajnos nem tud gátat szabni a fake news terjedésének. A legtöbben hiteles információként tekintenek a régi cikkekre, holott akkor is volt dezinformáció, és a hírt akkor is valami szenzációhajhász felvezetéssel lehetett eladni. Az is kérdés, hogy aki csak az Arcanumról szedett izgalmas történetekkel dolgozik, az egyáltalán megbízható anyagokat hoz-e létre. Sokszor tapasztalom, hogy az online szerzett, megkérdőjelezhető vagy pontatlan hírek minden forráskritika nélkül burjánzanak a weben. Néha már belefulladok a fact-checkingbe. De magát a sajtónyelvet imádom és alkalmazom is, például a Kommunista Monte Cristo című könyvem abszolút a hírre, a pletykára, politikai pamfletre épül. Regényként megállja a helyét ez a nyelv a maga túlzó megfogalmazásaival, szóvirágaival, de komoly kutatást nem lehet rá alapozni.
A könyvben számtalan irodalmi forrás van, maga a cím, a Régen minden lánynak jutott férj is Herczeg Ferenc Gyurkovics-lányok című regényéből származik. Nem találja furcsának, hogy míg mondjuk a kanonizált Jókai Mór az életével szerepel a könyvben, de a műveivel nem, addig a kor kedvelt szerzője, Herczeg Ferenc az, akitől idézni lehet?
Általában a bestseller-szerzők munkái jobban használhatók forrásként, mert azok direktebben szólnak az olvasókhoz. Azáltal lesz valaki bestseller-szerző, hogy jól rátapint azokra a problémákra, amik a korabeli befogadót foglalkoztatják, ez például a Gyurkovics-lányoknál a kiházasítás ügye volt. A nagy művek és azok szerzői sokkal általánosabban, szélesebb kontextusban tekintenek ezekre a problémákra, esetükben nehezebb a korszellemre, az apró részletekre rátapintani.
Vagy ott van éppen Krúdy Gyula, aki látszólag a hétköznapokról ír, de gyakran olyan művészi stílusban vagy ironizáló hangnemben, hogy nehéz kihallani mögüle a valóságot.
Krúdy Gyula nagyon érdekes ilyen szempontból, sokszor tűnik elrugaszkodottnak, de ha valaki beleolvas a ferencvárosi plébánia anyakönyveibe, akkor olyan neveket meg romantikus és abszurdba hajló történeteket talál, mint amik Krúdy regényeiben előfordulnak. Amit kitalációnak vélünk, nagyon sokszor jobban kapcsolódik a valósághoz, mint hinnénk. Mostani tapasztalatom szerint Krúdy világa erősen gyökerezik a valóságban.
A fejezetek a női lét különböző stációit, aspektusait járják körül, a prostitúció témaköre a kötet végére került, szándékos volt ez?
Igen. Érdekes téma, de azt gondolom, ne ezt kössük össze a nőkkel. A téma amúgy is jócskán feldolgozott, és ha megfeszülök se találok hozzá új forrásokat, marad Tábori Kornél, Krúdy Gyula, Hunyadi Sándor és mások. De az általuk lefestett kép idealizált, romantizált.
A források túlnyomó része férfiaktól származik, nagyon kevésszer halljuk a nők hangját.
A korabeli peres iratokban viszont ott rejtőzik ennek a világnak a nyomorúsága, például a lányok elmondják, mire kényszeríti őket a madame, hogyan próbáltak megszökni stb. Igyekeztem rátalálni ezekre a hangokra, de korlátozottak a lehetőségek. Eddigi tudásunk szerint Pilisi Rózán és „Árva Mariskán” kívül nincs személyes női tanúja ennek a világnak a férfi újságírókon és írókon kívül.
Mi az, ami a nők megítélésében nem változott szinte semmit sem?
A termékenységgel és a szexualitással kapcsolatban vannak évszázados berögzültségek. Az, hogy egy nő akar-e gyereket, hányat, mikor, azt ma is nagyon szigorúan ítéli meg a társadalom, azon belül a nők is. De a lánykereskedelem és a prostitúció idealizálása is pont ilyen. Sokszor téma, hogy egy nő önként vállalja vagy nem, élvezi-e vagy sem, milyen a luxusprostituáltak élete?
Ha belegondolunk, ma is körülvesznek minket a kurtizánok, csak nem a gróf palotájában élnek, hanem az Instagramon posztolnak. Ma is „vesznek” és kitartanak nőket, hiszen vannak sugardaddyk.
Régen a társadalomnak volt egy fehér és egy sötét oldala, a fehér oldalon tiszteletreméltó családanyák és apák vallásos, rendezett környezetben nevelték a gyerekeiket, a sötét oldalon pedig akár ugyanez a tisztességes családapa bordélyba járt, másik családja volt. A sötét oldal szereplőiről nem beszéltek a fehér oldalon, ma már ez nem így van. A mai társadalom mást tabusít.
A kötetben szerepelnek „hősök”, például a kedvencem Dapsy Gizella, aki mozgalmas élete miatt több fejezetben is felbukkan, kötődik ezekhez a hősökhöz?
Dapsy Gizella nekem is nagyon érdekes felfedezés volt. Az ő története azért maradhatott fenn, mert a híres férfiak, főleg Ady körül ugrált, később egy Ady-relikviagyűjtő felesége lett, ennek köszönhetően került be a múzeumba a hagyatéka, így a levelei, írásai. Érdekes a helyzete, hogyan próbál meg világi, művészkörökben forgó nő lenni, miközben megmarad kisvárosi óvónőnek, aki egyedül neveli több testvérét. Ritka sors jutott neki és több fronton helytállt. És igen, ezekhez a múltbéli alakokhoz kötődöm, íróként mindig könnyen átszellemülök, beleképzelem magam a helyzetükbe.
A kötetből az látszik, hogy a nők sokszor eltűntek férjeik mellett.
Móra Ferenc feleségéről, Walleshausen Ilonáról például szinte semmit nem tudunk, és azzal, hogy az internet tömve van az író és a nála 20 évvel fiatalabb, utolsó szerelme történeteivel, kissé lebutítva egy sorsot, egy pályát. Eleve Móra Ferenc viszonyát azzal magyarázzák, hogy „rossz volt a házassága”, és ennyivel el van intézve Walleshausen Ilona, aki pedig hosszú évekig várt későbbi férjére, amikor az még csak pályakezdő volt. Megkerestem Vészits Andreát, Móra Ferenc dédunokáját, hogy van-e valami forrás Ilonától, de semmi, csak Móra hozzáírt leveleiből rajzolódik ki az alakja. Egyébként érdekes a korban, hogy a házasság előtt a tudatlanságot, az ártatlanságot várták el a nőktől, és ahogy feleségek lettek, megkövetelték tőlük, hogy intellektuálisan és szexuálisan is izgalmasak legyenek és mondjuk be tudják osztani a pénzt, amit mindaddig nem kezelhettek. Ha nem álltak helyt, a férjek azonnal szapulni kezdték a nőt és kárhoztatták tudatlanságáért. Ami előtte vonzó volt, azt nem találták izgalmasnak többé. Ez az igazságtalanság rengeteg történetben megjelenik.
Következetlen volt Móricz Zsigmond is, aki pontosan tudta, hogy a jövendőbelije nem tud és nem is akar főzni, mégis állandóan vitázott vele. Holics Janka idővel beadta a derekát…
Ő számomra az a nő, aki gyakorlatilag beleőrült az írófeleség-szerepbe. Holics Janka megismerhető, róla tudjuk, hogy „van személyisége”, és az is látható, hogy nagyon küzdött a beskatulyázás ellen. Szerelmi levelezésük arra mutat rá, hogy Móricz meglátta benne a szellemi partnert, amit később ki is aknázott íróként, nagyon sokszor támaszkodott a felesége véleményére, történeteire. Később kárhoztatta következő feleségét, Simonyi Máriát, mert nem tud annyi írói anyagot szolgáltatni számára, mint Janka. Móricz házasságában szemmel látható szellemi kizsákmányolás folyt.
A könyvben több ismert történet is megjelenik, például Jókaiék furcsa összetételű családja, Mikszáth Kálmán duplaházassága, de a felszínre kerülnek eddig ismeretlen életek. Hogyan lehet egyensúlyozni a végletek közt?
Szükség van a híres alakokra, mert azokhoz tud azonnal kapcsolódni az olvasó, életben tartják az érdeklődést, és aztán közéjük el lehet hinteni azoknak a nőknek a történetét, akik semmilyen híres férfihoz nem köthetők, például a közrendű nők ilyenek, a cselédek, munkásnők.
Ugyanakkor az is látszik, hogy egyszerűen a tehetséges emberek körül megmozdul a levegő. Jókai környezetében is minden nő életét felforgatja valamilyen módon az ő egyénisége, kisugárzása, személyes hatalma. De rá is nagy hatást tesz a körülötte élők nők szerepfelfogása, sorsa.
Melyik a kedvenc fejezete?
Jól látható, hogy rendkívül foglalkoztatnak az orvosnők. Érdekel az a folyamat, ahogy a XIX. század során egyre-másra jelennek meg azok a diplomás nők, akik szeretnének belépni a gyógyítás világába, és falakba ütköznek. Aztán szépen, lassan utat találnak maguknak, bemásznak a pinceablakon, ha kell, segítik egymást. Külföldi forrásokat felhasználva tudtam rekonstruálni, hogyan zajlott a Zürichben a nők egyetemi képzése. A Monarchiában más kelet-európai nők diplomáját sem honosították az 1870-es években, ahogy Hugonnai Vilmáét sem. A boszniai muszlim nők gyógyítása azonban megnyitott egy kaput az orvosnők előtt. Ez a téma legkisebb részletekig érdekel, kifejezetten tervem, hogy egyszer külön könyvet szentelték neki. Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő, akinek a rendelési naplóira a 2019-es Lányok-asszonyok aranykönyvét alapoztam, személyes hősöm.
Infó: Szécsi Noémi: Régen minden lánynak jutott férj, Park Kiadó, 2024.
Névjegy
Szécsi Noémi József Attila-díjas író, műfordító, angol-finn szakon diplomázott az ELTE-n. 2000-ben Helsinkiben kulturális antropológiát és gendertudományokat tanult. Első regénye a Finnugor vámpír, a második a Kommunista Monte Cristo, amely megkapta az Európai Unió Európai Irodalmi Díját 2006-ban. Regényeit több nyelvre lefordították, több elismeréssel díjazták. Korábban megjelent nőtörténeti munkái A budapesti úrinő magánélete (1860-1914), A modern budapesti úrinő (1914-1939), valamint a Lányok és asszonyok aranykönyve.
