Egy marhacsapás sáros végén strandolt, napozáshoz az átabotában lekaszált nádtorzsákra fektette a gumimatracát Rákosy Gergely 1964-ben. A Balaton-parti vadregény, ahol a nyarait töltötte, akkor még inkább volt pampafűvel borított préri, amelyet itt-ott megszakított egy kerítés és a mögötte meghúzódó, villának tisztelt víkendház, mint klasszikus nyaralótelep. De hatvan évvel ezelőtt valójában az átmenet pillanatait rögzítette az író az Új Írásban megjelent esszéjében. A Balatonszéplak-Alsó – 1964 című szöveg páratlan kordokumentum: azt a fordulópontot festi le, amikor a Horthy-féle „Balaton-kultusz” végképp átadta a helyét a kádári népjóléti törekvéseknek.
Balatonszéplak-Alsó egy habár nem létező, de ma már meglehetősen sűrűn lakott település a tó déli partján, Siófok és Zamárdi között. Virtuális létét egy vasúti őrháznak – a Déli vasút melletti sorban a 123. számúnak – köszönheti, a bakterház pedig annak, hogy a tótól távolabbi majorságokból itt hajtották le az állatokat a vízhez inni, fürdeni. Két ilyen marhacsapás és a hozzájuk tartozó őrház között kezdte el parcellázni a veszprémi káptalan part menti földjein Balaton-Lidót (a későbbi Széplakot) 1929-ben Szűcs Zsigmond; aztán, bár a tervben egy új vasútállomás is szerepelt – épp a kettő között, félúton –, végül a bakterházakból alakítottak ki megállókat.
A Siófokhoz közelebbi, Balatonszéplak-Felső állomás környékén az évek során úgy-ahogy meg is teremtődtek a nyaralóhelyektől elvárható kultúrviszonyok. Vegyesbolt, később tejbolt, trafik, vendéglő (neve meghatározóan hosszú ideig: Zöldfa) volt itt, a háború előtt kaszinó, jóval utána kultúrklub, üdülők, kis piac és házaló kereskedők, az ötvenes évek elejétől pedig posta és iskola. Még akkor is, ha ez utóbbiak történelmi szükségszerűségből kerültek a siófoki kültelkekre – a kitelepítések, menekülések, deklasszálódások és egyéb sorscsapások következtében ezernél több állandó lakos élt már ekkor a spártai körülményeket kínáló villákban –, mindez valami falusias állandóságot kölcsönzött a hajdani fürdőtelepnek.
De Széplaknak a zamárdi oldalon fekvő fertálya a harmincas években éppen csak elindult a nyaralóhellyé válás útján. A háború után pedig, amikor villa vagy akár víkendház legfeljebb a rendszer külön kegyéből – esetleg figyelmetlensége következtében – maradhatott bárki birtokában, amúgy negyed-készen alvadt meg ott minden. Hatalmas, lakatlan területek, ahol ha voltak is eladott telkek, a kerítéseik rég odavesztek; néhány házikó, a kertjük körül elvadult gaz; utcák helyett homokos csapások; a vízparton hevenyészve összeütött bejárók. Talán ekkor, ebben a teljes elfeledettségben alakult ki a mostohagyerekek összetartozás-tudata. Balatonszéplak szinte lakatlan nyugati egyharmada és Zamárdi keleti peremvidéke szinte észrevétlenül felvette a kettejük találkozásánál álló, elhagyatott vasúti megálló nevét, és a semmiből megszületett Balatonszéplak-Alsó.
Mindenesetre 1964-ben Rákosy Gergely már pontosan rögzítette a létezését: „mindazok széplak-alsóiak (bár ilyen nincs, a posta is vagy Siófok vagy Zamárdi címzést követel meg), akiknek a legközelebbi vasútállomásuk, bevásárlóhelyük itt van. Mert a néhány bolt, bódé a vasútállomás körül vagy szomszédságában tömörül. Az italbolt is a vasútállomással szemben van.” De a táj leírásának minden eleméből süt a peremvidékekre jellemző elhagyatottság: „A terület fehér, csaknem humusz nélküli futóhomok, a magasabb részeken ún. csuhival benőtt, a part felé sással, náddal, éles levelű, savanyú füvekkel vegyes, néhol derékmagasságú. A Rózsa téren — neve már van mindennek — egy többszáz négyszögöles, egyre mélyebb, fehér homokgödör, lassanként homokbánya jelleget ölt, nagyobb esők idején már kisebb tó. Innen hordják ugyanis a parti villatulajdonosok különféle feltöltésekre a homokot...”
Amiben csak az a meglepő, hogy a Rózsa tér megnevezése és a „neve már van mindennek” kitétel azt is jelzi: ekkor már létezett az a rejtélyes utcanév-bokor, amely mindmáig a széplak-alsói identitás alapja. Széplak kétharmadán és Zamárdi-Felsőn is vegyesen válogatott jeles magyarokról nevezték el az utcákat, de a közbeeső Széplak-Alsón csupa fáról és virágról, Akácfától Violáig. Még arra is ügyeltek, hogy hiába Zamárdié az egyik fél, Siófoké a másik, duplázások se nagyon legyenek. De vajon ki volt a névadó és hogyan sikerült érvényesítenie akaratát két községi tanácsnál is?
Rákosy Gergely persze nem helytörténetet írt, hanem szociográfiai látleletet. Rögzítette, hogy ez a senki földje, ahol egy évtizeddel korábban még zavartalanul lehetett vadkempingezni, és ahol a marhacsapás végében mosásra is, főzésre is tökéletesen megfelelt a tó vize, hogyan változik meg lassan a modern kor államilag bátorított, kispolgári értékválasztásai mentén. Számba vette a vízpartot eluraló „Magánterület!” táblákat, a zsombékos strandon pöffeszkedve autót mosó újdonsült gépkocsi-tulajdonosokat, a susnyásban táborozóktól is behajtott napi 2 forintos üdülőhelyi díjat és a szocializmust meghatározó hiány megannyi tünetét. „Eredménynek elkönyvelni, hogy egy trafikos bódét állítanak fel a vasútnál, vagy beljebb egy úgynevezett vegyeskereskedést, egyszerűen nevetséges. Hiszen ez üzlet. Mindkét bódé egy hónap alatt behozza az árát, annak ellenére, hogy a trafikban kerek egy hétig nem lehetett gyufát kapni, napokig bélyeget, s a vegyesbódéban tíz napig se cukrot, se olajat, s tejet is csak úgy, hogy hajnalban már sorba állt az »üdülő«.”
Ami aligha túlzás, hiszen egy korabeli hír szerint „90 ezer forintos forgalma volt júliusban a balatonszéplaki zöldség- és gyümölcsboltnak, pedig csak egy személy dolgozik benne”. (Ebben az időben ugyanitt telket lehetett kapni víkendházzal 20 ezerért.) A „lakosság ellátása” néven tisztelt kereskedelem mégsem tudta felvenni a versenyt az igényekkel. Minden tavasszal megnyugtató hangú közlemények láttak napvilágot arról, mennyivel több bisztró, vegyesbolt, eszpresszó nyílik a Balaton mellett, hány tonnával több cukrászsüteményt és kiflit állítanak elő a szaküzemek – aztán a szezon mégis csak az építő kritikákról szólt, hogy a dolgozók pihenését beárnyékolta a savanyú kakaó, a végtelen sor az étterem előtt, és hogy kifli sosem volt, még jó, ha zsemle legalább igen.
Balatonszéplak-Alsó ráadásul még a biztató hírekbe sem került be soha. Itt mindig csak készültek megoldani, hogy minden utcába jusson el a közvilágítás; a lakosokat ösztönözték a vízvezeték-társulásra, de közben rendre lezárták a közkutakat; és nem volt még a más balatoni községekben elérhető segélykérő telefon sem: baj esetén a vasútról értesítették a mentőket, már ha épp ráért a forgalmista. A lakosok közben Utasellátó melegbüfét szerettek volna az állomásra, állandó üzletet, tantuszos telefont és iható vizet a csapjaikba.
Ehhez képest persze nem is tűnik olyan nagy hiánynak, hogy 1966-ban a Magyar Nemzet is a vendéglátás „fehér foltjának” minősítette az alsói területet. Különösen, hogy azt is jelezte: „a negyedosztályú Vadkacsa italboltnál létesítettek ugyan egy kis kerthelyiséget, ami azonban erősen magán viseli a negyedosztályú jelleget, és konyhája sincs az italboltnak. Pedig lenne rá vendég bőven.”
De még milyen vendég! Hiszen a széplak-alsóiak ma is emlegetik, hogy Házy Erzsébet, Bárdy György és Darvas Iván itta ott nyaranta sörrel a kevertet, teljesen megbékélve a negyedosztályú jelleggel – ha egyszer nem volt más.
Igaz, amit nem oldott meg az állami és a szövetkezeti szektor, arra rámozdult a maszek világ: lángossütők, pecsenyések, kifőzdék természetesen voltak Széplak-Alsón is. Hogy milyenek, arról sötét képet festett a Somogyi Néplap szerzője, aki inkognitójukat őrző kereskedelmi ellenőrökkel ugrott be egy ebédre a vidék legendás Németh nénijéhez. Ő egy régi, nagy villában kínált naponta kétféle menüt az alsói állomással szemben. Volt 16 és 12 forintos ételsor, bár a fizetéskor kitűnt, hogy bármit evett is a vendég, az előbbi árat fizette. Ötszáz forintos büntetéssel honorálták a kalkuláció hiányosságait a szigorú ellenőrök.
Azon talán már nem is kell csodálkoznunk, hogy egy ilyen peches települést, ahonnan csak vonattal lehetett elérni a legközelebbi fodrászt vagy a gumimatracot, labdát, csónakot bérbe adó iparcikk-kölcsönző vállalatot, még az ág is húzta. 1962-ben kis híján magát az állomást is megszüntették kihasználatlanságra hivatkozva, s bár ezt a megyei tanács megvétózta, a következő évben a lehető legmagasabb szinten dőlt el, hogy gyorsvonat semmiképp se álljon meg Alsón. Miután a Somogyi Néplap leleplezte, hogy egy minisztériumi hivatalnok a villatulajdonos apósa (név, pontos cím a cikkben) kedvéért íratott bele egy itteni megállót a pesti gyors menetrendjébe, maga Kossa István miniszter intézkedett, hogy a szerelvény csak a „hatalmas fejlődésnek örvendő” Felsőn vegyen fel utasokat.
Széplak-Alsón csak a hetvenes években kezdtek jobbra fordulni a dolgok. Hogy az új gazdasági mechanizmusnak volt-e köszönhető vagy csak feszültségoldó törekvéseknek, nem tudni, de tény, hogy miközben gyors ütemben elkezdett kiépülni ez a terület, lett állandó bolt is, meg buszjárat Széplak-Felsőre. Ott pedig olyan csodákat eredményezett a „gyorsított balatoni fejlesztési program”, mint egy grillcsirkés bódé meg egy pavilonbüfé, ahol tonnaszám árusította a megmelegített mirelit készételeket a Pannónia vendéglátó vállalat (szalontüdő, székelykáposzta, szilvás-gombóc, csak hogy a kelendőbbeket említsük).
És akinek tellett rá, tovább buszozhatott Siófokra, ahol 9,50-ért valódi bajor sört csapoltak a vadászati világkiállítás egyik kiszolgált faházában.
Tekintsük tehát csak rendszerhibának, hogy 1973 szeptemberében Záray Miklós széplak-alsói lakos felháborodott olvasói levélben tette szóvá: az egész Széplakon végigfutó, burkolatlan Hámán Kató utcát gyalulás címén szinte felszántották, mert a földgyalu nem húzott maga után az utat lesimító hengert. Válaszában Márkus József művezető megfelelőnek minősítette a munkát, és azt írta: „Ha a Hámán Kató utcában nem földútgyalulásra, hanem útépítésre kapunk megrendelést, akkor ezt is az előírásoknak megfelelően végezzük el.”
Nem tudom, Záray Miklós olvassa-e ezeket a sorokat, de most már nyugodjon meg: 2024 júliusában az útépítők végül megkapták azt a megrendelést.
