Nem lehet igaz, mert azzal veszélybe sodornánk. Számos emberrel beszélgetve van gombóc a torkunkban, mert tudjuk, sokan a dezertőr státuszt és a zöldhatár átlépését fontolgatják, vagy több mint két éve a házukban megbújva várják a háború végét. Értsd jól: azóta nem tették ki a lábukat az udvarról (oda nem mehet be egyelőre a rendőrség).
A kárpátaljai magyarok erőszakos háborúba hurcolása – mesélik – szemenszedett hazugság, a behívó nem néz nemzetiséget, a behívó a katonák létszámát nézi, és növeli, ha kell, akkor erőszakkal. Ha az utcán fognak meg valakit, ellenőrző ponton akad fenn két falu között, akkor erőnek erejével viszik el. Egy nemzet sem tehetne másként. Háború van. Nem háborús veszélyhelyzet illiberális hablattyal, amikor a különleges jogrend csak a büntető törvénykönyv szerinti lopást és az alaptörvény-ellenes hatalomhoz ragaszkodást szolgálja, hanem valódi öldöklés, valódi vér, valódi halál. Amíg az orosz ezrével küldi vágóhídra a fiait (egy-egy rosszabb időszakban ennyien halnak meg Putyin seregéből a kelet-ukrajnai fronton naponta, de amúgy 100-200 az átlag), addig Ukrajna sem lehet rest: meg kell védenie magát.
Ám egyre több a halott. Egyre több a temetés. Egyre több az özvegy, a félárva gyerek. Az utcán alig látni férfit, hacsak nem sebesülten, bottal, vagy tanári, rendőri munka vagy otthon ápolási feladat miatt kapott halasztást a sorkötelesség alól.
De 18 és 60 év között az ökölszabály az, hogy nem lehet elhagyni az országot. És 25 év fölött a behívó is megérkezhet.
Frontvonalban a félelem
– A határ menti öt kilométeres sávban estétől hajnalig nem szabad a földeken dolgozni, mert az zavarná a határőrök drónos, hőkamerás munkáját – meséli egy helybéli. – A hadköteles férfiak nappal úgy lopóznak ki a földekre. Van, akinek a felesége kiáll a főútra, megnézi, tiszta-e a levegő, mielőtt a férje megteszi azt az ötvenméteres rizikós szakaszt, amely a földútra vezet.
Kárpátalján a háború 29. hónapjában több mint hatvanezer embert köröznek az orosz agresszió új fejezete, 2022. február 24. óta. Ukrajna egészében mintegy 400 ezret. Ennyien tagadták meg a behívási kötelezettségüket, vagy mulasztották el az adategyeztetést a katonai toborzó- és szociális támogatási központokban.
Kezdetben ezek az irodák csak toborzóközpontok voltak, amelyek előtt önkéntesek hosszú sora kígyózott. Olykor napokig kellett várni, amire sorra lehetett kerülni. Ez a lendület elkopott. A központok szociális támogatási feladatokkal bővültek. Az elesettek, a sebesültek, a leszereltek ügyeit intézik. Az ukrán állam 15 millió hrivnyát (csaknem 150 millió forint) fizet a háborús bevetésben elhunytaknak (ennek ötödét egy összegben, aztán 300 ezret havonta), de a haláleset körülményeit igazoló dokumentációt a családnak kell kijárni. Az eltűntek után nem jár kártérítés, amíg a holttest elő nem kerül. Jelenleg mintegy 42 ezer eltűnt személyt tartanak nyilván a hatóságok.
– Kárpátaljáról az emberek fele elmenekült, de ez igaz Ukrajna más területeire is – meséli egy helybéli. – A 150 ezres kárpátaljai magyarság ezzel óriási pofont kapott.
Ha egy család lakhatást, munkát kapott Magyarországon vagy valamelyik nyugat-európai országban, az már aligha jön haza. Mi várná itthon?
Ukrajnában leállt a gazdaság, a nyugati segélyekből fizetik a béreket, nyugdíjakat. Ha visszajönnének az elmenekültek, nagyon pici pénzért építhetnék újra az országot, de ki akarna innen ezer-ezerkétszáz kilométerre, Harkivban, Herszonban vagy Mariupolban dolgozni kevés pénzért, ha pár száz kilométerre nyugatra sokkal többet is kereshet az építőiparban?
Egy kis kárpátaljai falu, mondjuk Nagydobrony kocsmájában ülünk le egy kávéra. Tikkasztó a hőség. Beszélgetésbe elegyedünk a szomszéd asztalnál ülőkkel. Meghívnának egy felesre, de ezt túlzásnak érezzük. Kiderül, egyik férfi sem regisztrált a haderőbe, amelyet egy május 16-i kormánydöntés írt elő, hatvannapos türelmi idővel.
– Ez nem a mi háborúnk – mondja egyikük. – És amúgy se mennének sokra velünk a fronton. A hozzánk hasonló antikatonákat csak a holttestek összegyűjtésére tartják. Vagy golyófogónak. Nincs nekünk arra szükségünk. Kivárjuk a végét.
– Két fiam még időben átszökött Magyarba, a harmadik időközben lett tizennyolc. Ő még itt van. De nem fogom odaadni a hadseregnek. Szó sincs róla! – mondja a másik.
Egy közösségi médiumban megjelent videót mutatnak ezután. Egy ipari kamera vette föl, a képen loncsos házőrző szaladgál a kerítés mellett. Egy férfi közelít. Rendőrautó megy el mellette. Megáll. A férfi futásnak ered. A rendőrök komótosan visszasétálnak az autóhoz, és utánahajtanak. A többit már csak a kocsmaközönség elmondásukból ismerjük: utolérték, de miután önkormányzati alkalmazott, elengedték.
Csúszópénz beszél
A sorkötelezettség alóli mentességet ma leginkább pénzzel lehet megvásárolni Ukrajnában. Minden korábbinál nagyobb méreteket ölt a korrupció. Ami nemrég 4-6 ezer hrivnya volt (36-54 ezer forint), egy évre rá ugyanennyi lett dollárban (1,4-2,1 millió). Mára 10 ezer dollárt (3,6 millió) is érhet egy egészségügyi alkalmatlansági igazolás. Ugyanennyit kérnek az embercsempészek a zöldhatáron való átjuttatásért.
– A napokban 32, 18, aztán 12 ember szökött át a határon egy GAZ 66-os teherautó platóján – meséli egy benzinkutas a barabási kis határtól pár kilométerre. – Nekilódultak a két hegy közötti erdőben, átszakították a kerítést, és meg sem álltak Magyarországig. A teherautót otthagyták.
Magyarország nem toloncolja vissza az ukrán katonaszökevényeket. Sokak szerint ezzel a honfitársakat védik, mások hozzáteszik: Orbánnak nem érdeke, hogy Ukrajna eredményesen vívja a háborúját.
– Orbán Putyin seggéből kandikál kifelé – mondja a kutas. – Nyilvánvalóan orosz érdek szerint cselekszik. Ettől még persze akár érthető is lehet, hogy a kárpátaljai magyarokat nem adja vissza Zelenszkijnek.
De az biztos, hogy mivel Oroszországot legyőzhetetlennek tartja, a győztes mellé akar állni már most. Nyomorult szerep ez. A következő száz évben sem a magyar lesz a világ legegyenesebb, legbecsületesebb népe.
A lengyelek és a románok keményebben bánnak a dezertőrökkel. Általában visszaadják őket Ukrajnának. Aki így kerül az ukrán rendvédelem látókörébe, azonnal a háború nullpontján, a tűzvonalban találja magát. Az ukrán–moldáv határnál tragédia is történt: két menekülőt üldöztek az ukrán határőrök nemrég, egyiküket lelőtték. A hatóságok állítása szerint naponta tíz embert fognak el menekülés közben. A katonai nyilvántartás szabályainak megsértése drága mulatság Ukrajnában: különleges időszakban, vagyis hadiállapot idején a magánszemélyeknek 17-25,5 ezer hrivnya (150-230 ezer forint) büntetést kell fizetniük, ha nem egyeztetik adataikat.
A korrupció a helyi médiában is téma. A Kárpáti Igaz Szó beszámolója szerint Dmitro Nataluha, a Nép Szolgája parlamenti képviselője arról nyilatkozott, hogy becslések szerint évi 700 ezer és 2 milliárd dollár közötti összeg vándorolhat zsebből zsebbe a mozgósítás elkerülése céljából. A képviselő szerint ezért is lenne indokolt törvényileg szabályozni a katonaság kiváltását pénzzel. Aki tehetős, az úgyis megtalálja a kiskapukat, hatalmas pénzeket fizetnek ki sokan magánszemélyeket gazdagítva, miközben ezeket a pénzeket a hadsereg finanszírozására lehetne fordítani. A „gazdasági védettséget” sokan azzal utasítják el, hogy ez egy szociálisan és társadalmilag igazságtalan elképzelés. Miközben a toborzótisztek körében is tombol a korrupció, az államfő tavaly az összes megyei toborzóközpont parancsnokát menesztette.
Munkácson ülünk egy padon (vagy nem). Sötét van, mint szerte Ukrajnában. A közvilágítással spórolnak, a városban naponta több tervezett áramszünet van. Fiatalember érkezik. Megkérdezi, figyelünk-e a kerékpárjára, amíg beszalad a boltba. Visszajön, beszélgetünk. Siófokon született, édesapja magyar, belga felmenővel, édesanyja ukrán. Egyévesen került Munkácsra. Évek óta nem hagyta el az országot. Jól beszél magyarul, bár kissé hadar, ukránnak érzi magát. Munkács az otthona, nem akar elmenni innét. Ennyit arról, hogy kiben milyen vér csörgedezik, ki a jó magyar, ki a jó ukrán.
Az élő ukrán a jó ukrán, vagy a hősi halott?
Esetleg banális történet okozta vesztét: tavaly a munkácsi 128-as dandár 27 katonája veszítette életét a frontvonaltól nem messze, egy zaporizzsjai faluban, amikor a kitüntetési ceremóniájukat bombázták az oroszok. – Nem regisztráltam a katonasághoz én sem – meséli, szigorúan kamera nélkül. – Huszonhét vagyok, van egy hatéves gyerekem. Ez a háború teljesen őrült dolog. Komoly, erős, képzett férfiak mennek a frontra önkéntesen, mindent tudnak a hadviselésről, aztán rájuk esik egy kamikazedrón, és meghalnak. Ennek semmi értelme. Ez a háború nem szemtől szemben folyik. Csak szórják egymás fejére a védhetetlen bombákat, persze az oroszok civileket is ölnek, idegen földön. De én ezt nem szeretném. Persze azt sem szeretném, hogy Putyin katonái a házam előtt dekkoljanak negyven évig. Ezért kell a Nyugat katonai segítsége. Nekik sem lenne jó hír, ha a szomszédba költöznének az oroszok. Nem normális, amit Oroszországgal csinált az a bomlott elméjű diktátor, háborús bűnös. És ennek gazsulál Orbán…
Hősök Putyin poklából
Az ungvári Ladányi Zsolt és a beregszászi Razsó Zoltán nemrég szerelt le a kárpátaljai zászlóaljaktól. Zsolt a beteg édesanyját ápolja, Zoltánnak a gerincét műtötték. Mindketten önkéntesen harcoltak több mint két évig. Ukránok, részben magyar felmenőkkel. És a büszkeséggel, hogy megtették, amit megkövetelt a haza. Pedig volt veszítenivalójuk. Volt és van családjuk. Egyikük sem tudta elhagyni a zöld színeket. Katonák maradnak civilben is. Az ő családjukat nem fogják oroszok bántalmazni, ezt szentül megfogadták. És a szemükben lévő tüzet látva nincs ebben kétségünk. A telefonjaikon fotókat, videókat mutatnak, mind a frontról, a bajtársakról, szénné bombázott utcákról, sebtében eltemetett herszoni civilekről. És egy lakótelep házairól, amelyek mára a földdel váltak egyenlővé.
– 2024-ben Európában van olyan hatalom, amely csak a fegyverek nyelvén beszél – fakad ki egy beregszászi asszony. – Behódolni neki, megpróbálni megérteni a motivációit teljesen fölösleges, és orbáni bűn. Ami után csak egy kérdést érdemes feltenni:
mit tenne Orbán Viktor a megtámadott ország vezetőjeként? Hogyan válaszolna, kitől várva segítséget, és mit gondolna egy olyan európai vezetőről, aki bármilyen céllal szóba elegyedik a népét öldöklő, elűző, földönfutóvá tevő tömeggyilkossal? Ez az egy kérdés van.
Nem tudunk vitatkozni vele. A nagydobronyi Margit néni szavai járnak a fejünkben, aki 86 évesen, a háza előtt varrja unokáinak a nemzeti viseletet. A háború befejezéséért könyörög elcsukló hangon. Mind a hét unokája a nagyvilágban. És a kárpátaljai magyar okostelefonjában: így hidalja át az áthidalhatatlant.
