Azt hittem, tudom, milyen a Sacher torta. Egészen addig, amíg egyszer meg nem kóstoltam egy fadobozos eredeti bécsi készítményt. Abban a pillanatban rájöttem, hogy az, amit mi Sachernak hívunk, egészen más, mint az, amelyet Franz Sacher receptje szerint készítenek a tizenkilencedik század első fele óta.
Ez a helyzet a röplabdával is.
Amit itthon annak neveznek, az csupán a pálya méreteiben, a játékosok számában és a szabályok tekintetében egyezik azzal, amit például az olimpián játszanak. Nem hittem volna, hogy kézzel űzött csapatjátékhoz úgy oda lehet ragadni, ahogyan én tapadok a képernyőre, ha adnak néhány röplabda-mérkőzést.
Amúgy nem csak kézzel játsszák. Egy szerb hölgy, Tijana Bošković a saját oldalán a hálóba kerülő és onnan a földre esni készülő labdát rüszttel, finom mozdulattal megemelte, egy társa pedig átütötte a necc fölött. Azt gondoltam, sípol a bíró, és pontot kap az ellenfél, de nem, a röplabdát, mint kiderült, rúgni is lehet.
Most már csak az a kérdés, a brazilok eddig miért nem lábbal játszották.
Megjegyzem, egyszer a Copacabanán láttam egy baráti közösséget – lehet, hogy családot –, amelynek tagjai vagy háromnegyed órán át szerelték fel tudományos alapossággal a röplabdahálót a riói homokra. Már ettől felfigyeltem rájuk, de aztán le sem vettem a szemem róluk, mert lábteniszezni kezdtek. Röplabdahálón keresztül. Hárman-hárman.
Az úgy ment, hogy egy ember szervált, a homokból víz fakadt, de a fogadó dropból, a legcsekélyebb nehézség nélkül felszedte a labdát, a másik mellel a háló fölé emelte, majd a harmadik beollózta. A túloldalon dropból felszedték, mell, olló…
Egy labdamenet percekig tartott, én meg azt dúdoltam magamban, hogy hosszú az a nap, amely az ollózással múlik el.
Az olimpiai röplabdatorna sem kevésbé lenyűgöző. S még csak óriásnak sem kell lenni ahhoz, hogy valaki mesésen megéljen. A japán Sarina Koga kisasszony alig 180 centi – az ebben a körben nem magasság –, de úgy üt, mint Papp Laci fénykorában. Nem csoda, ha az ilyen játékosokért rendre megtelik a csarnok, az átlag nézőszám a 10 ezerhez közelít (és ez nem a felcsúti futballfellegvárban felkerekített adat).
A labdamenetek itt se nagyon rövidek, pedig a labdák lyukat vájnak a padlóba, ha földet érnek. De sokáig a levegőben maradnak. Hallatlan dinamika, ügyesség, állóképesség és technika jellemzi szinte az egész mezőnyt.
Érthető, ha Novak Djoković is mámorosan tapsolt és ugrált a szerb röplabdázók meccseinek egyikén. Jó, ő csak teniszhálóra játszik. De sokan az életükre is meg mernének esküdni, hogy van labdaérzéke.