Legalábbis erről tanúskodik a „Piszkos munka – A munkaszolgálat és a keretlegények történetei a népbíróságon” címmel nemrég megjelent kismonográfia. Szerzője Veszprémy László Bernát történész, aki a zsidó munkaszolgálatosok, rövidítve, a muszosok második világháborús szenvedéstörténetéhez tesz hozzá újabb adalékot. Mindezt azonban sajátos nézőpontból, népbírósági periratok alapján. Tanulmánykötetében a bűnelkövetők, vagyis a kényszermunkás alakulatok őrszemélyzetét, korabeli szóhasználattal a keretlegényeket vette közelebbről szemügyre. Azokat, akiket a háború után felállított népbíróságok vontak felelősségre kegyetlenkedésekért, gyilkosságokért.
Még ma sem annyira köztudott, hogy a munkaszolgálat a Horthy-világ egyik katonai büntető intézménye volt. Az egész azzal kezdődött, hogy a jogalapként 1939-ben elfogadott honvédelmi törvénnyel besorozták a politikailag megbízhatatlanok, mindenekelőtt a zsidók, kommunisták, nemzetiségiek és az erőszakmentességet hirdető kisegyházak hívőinek fiatalabb korosztályait fegyver nélküli szolgálatra, főként mindenféle nehéz fizikai munkával járó hadi létesítmények építésére. Ám ahogyan a magyar kormányok a nácik oldalán mindinkább belesodródtak a második világháborús küzdelmekbe, úgy fordult át a rendszer gyilkos antiszemitizmusba. Az 1943 januárjában, a Don-kanyarban odaveszett 2. magyar hadsereggel együtt kihajszoltak több tízezer munkaszolgálatos zsidót, fiatalt-öreget, (büntető)századokba csoportosítva. Lőállásokat, erődítményeket kellett építeniük, tankcsapdákat, drótakadályokat, aknamezőket telepítettek – szakértelem nélkül, fegyvertelenül az arcvonalban, nyomorúságos fejadagokkal, hiányos ruházattal, de legfőképpen kegyetlen bánásmóddal. A túlélők háború utáni memoár-irodalmából rendre kitűnik, hogy tombolt a zsidógyűlölet szította erőszak: a keretlegények brutalitása nem ismert határt, a munkaszolgálat hovatovább mozgó vesztőhellyé vált.
Veszprémy tanulmánya a történész tárgyszerűségével elemez, és hosszan sorolja a szikár számadatokat. Így megtudhatjuk, hogy a rabmunkás-had összlétszáma összesen 130-150 ezer fő között mozgott, s az állomány 27-34 százaléka kerülhetett veszteséglistára. A keleti fronton különösen nagy volt a pusztulás. 1942 szeptemberében a Don környéki hadműveleti területen 38 ezer muszos gyötrődött, veszteségszámuk ott elérhette a 25 ezret. Akadt olyan munkaszolgálatos század, amelynek teljes állománya odaveszett. Nem kevésbé tragikus, hogy 1944-ben, a jugoszláviai Bor rézbányáiban robotoló 6 ezer munkaszolgálatosnak csak a fele élte meg a felszabadulást. Legtöbbjük a bori visszavonásuk után, a Hegyeshalomig húzódó erőltetett menet során (tömeg)gyilkosságokban és koncentrációs táborokban vesztették életüket.
De hát mi mozgatta a látszólag motiváció nélküli, kegyetlen gyilkosságokat, amiért a keretlegény „önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra” – lamentál könyvében a szerző. Mint írja, „a kegyetlen tömegmészárlásokra a demokráciák katonái is képesek, ráadásul a keretlegények és a századparancsnokok között alig akadt nyilas, vagy egyéb szélsőjobboldali. Igazság lehet abban is, hogy háborús körülmények közepette a katonák érzéketlenné válnak a halállal és az erőszakkal szemben, maguk is kaphatók a bűntettek elkövetésére.” Veszprémy a kriminológiai szakirodalomra hivatkozva végül is úgy összegez, hogy a bűnözői viselkedés végtelenül összetett kérdés. Ő csupán magyarázatkísérletre vállalkozik, hogy értelmezze a munkaszolgálat során tapasztalt erőszakot. Szerinte ezek közé a különböző motivációkból táplálkozó gyilkos ösztönök, parancskövetés, brutalizáció, ideológia, valamint biológiai vagy genetikai tényezők tartozhatnak.
Ez így azért vitathatóan sommás megállapítás. Igaz, a nemzetközi holokauszt-irodalomban is szüntelenül visszatérő kérdés, hogyan válnak a jóravalókból szadista (sorozat)gyilkosok, Veszprémy nem firtatja a rendszerszintű felelősség problémakörét, az akkori rezsimek bűnösségét. Márpedig a militáns állam, az uszító gyűlöletkeltések, a jogfosztások és a törvényesített vagyonelkobzások mind megágyaztak az erőszak elszabadulásának.
Bármi is legyen a magyarázat, a Horthy-korszak munkaszolgálata háborús bűntett; magyar ölt magyart. A háború utáni igazságszolgáltatás a népbíróságokra, vagyis azokra a rendkívüli joghatóságokra hárult, amelyek hivatásos bírákból és népküldöttekből álló ítélkező testületei 1945 és 1949 között Budapesten és több vidéki városban háborús és népellenes perekben, így a bűnökkel vádolt muszos keretlegények ügyében is döntöttek. Fontos megjegyezni, hogy a népbíróságok fellebbviteli fóruma a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) volt. E testület bírái sújtották halálos ítélettel a Horthy-korszak főbűnösként megjelölt számos vezető politikusát, egyebek közt azzal a váddal, hogy szerepük volt a 600 ezer áldozatot követelő magyar holokausztban.
Veszprémy nem kevesebb, mint 400 „musz-per” dokumentumait tanulmányozta, s mint írja, a vád legtöbb esetben az emberek törvénytelen megkínzása és kivégzése volt, de gyilkosságot csak 40 esetben sikerült bizonyítani. Mindemellett a keretlegényeknek csupán töredékét, 292 főt állítottak bíróság elé, miközben a világháború idején összesen mintegy 30 ezren szolgáltak ilyen állományban. A szerző hosszú oldalakon át szemlézi a bűnperek történeteit, kavarognak a nevek, tárgyalási jegyzőkönyv-idézetek, de ami alighanem a leglényegesebb: a kutató rendre kimutatja, hogy a népbírósági eljárok során elkövetett hibák és visszaélések nem teszik lehetővé a tisztánlátást – magyarán igazságtalan ítéletek születhettek.
Ezt illusztrálja a leggonoszabb bűntettek egyike, a dorosicsi tűzvész tárgyalás-sorozata is. Dorosics egy kis ukrajnai falu volt; a Szovjetunió elleni háború idején a királyi honvédség megszállta területekről tömegével irányították a tífuszos munkaszolgálatosokat a településen kialakított „járványkórházba”. Ami valójában néhány szobából álló téglaház volt, a legtöbb beteg az épület mellett lévő nyitott pajtákba szorult. Naponta tucatjával haltak meg az odahurcoltak, a tetemeket a közeli istállókban halmozták fel, a magyar katonai hatóságok járvány kitörésétől tartottak. 1943. április 30-án, mellesleg a zsidó húsvét utolsó napján, az egyik pajtában lángok csaptak fel, majd az egész kórház tűztengerbe borult. A még mozdulni tudók kétségbeesetten próbáltak menekülni, de a keretlegény-őrség fegyvereikből is tüzet ontott rájuk. A tűzvész kivizsgálását már az akkori honvédelmi miniszter, nagybaczoni Nagy Vilmos is elrendelte, de talán mondani sem kell, az egész ügyet elkenték: a tüzet úgymond néhány figyelmetlenül dohányzó zsidó okozta. A jelentésben egy árva szó sem esett arról, hogyan lehetett állati módra összezsúfolni a szerencsétlen betegeket a tífuszkórháznak csúfolt pajtákban, nem is részletezve a keret vérfürdőjét. Erkölcsileg azonban még tragikusabb, hogy bár a dorosicsi tűzvész ügyében a népbíróságok több pert is indítottak, de hogy kiket terhel a felelősség a kórház leégéséért, a menekülők leöldöséséért, az a népbírósági tárgyalások után is homályban maradt. Jobbára ma is csak annyit tudni, hogy a dorosicsi tűzvészben legalább 396 munkaszolgálatos vesztette életét.
Veszprémi László Bernát a holokauszt-kutatók fiatalabb nemzedékéhez tartozik, „civilben” újságíró, s egyben a Fidesz közeli Mathias Corvinus Collegium (MCC) égisze alatt a corvinak.hu portál szerkesztője. Könyve végszavában úgy fogalmaz, számára nehézséget jelentett, hogy szétszálazza a (fél)igazságokat a hazugságoktól. Mindemellett annyi megjegyzendő, hogy a népbírósági túlkapások, justizmordok nem teszik semmisé az elkövetett bűnöket. A keretlegények húzták meg a ravaszt, az ő lelkükön szárad sok tízezer honfitársunk, köztük Radnóti Miklós költő, Szerb Antal író-irodalomtudós, Rejtő Jenő író, vagy Petschauer Attila olimpikon kardvívó rút halála.
(Veszprémy László Bernát: Piszkos munka – A munkaszolgálat és a keretlegények történetei a népbíróságon. Jaffa Kiadó, 2024)
