Próbára tesz bennünket ez az olimpia. Az átlag magyar ember ugyanis úgy ül le ilyenkor a képernyő elé, hogy nekünk jár ennyi és ennyi arany (meg némi „resztli” ezüst és bronz formájában), és e tekintetben nem nyitunk vitát. Bevallom, pár éve én is beleléptem ebbe a csapdába, de ma már újra és újra figyelmeztetem magam a gondolkodás rettentő káros voltára. Mert először is, semmi sem jár. Ez a mentalitás az átkos korszakot idézi, amikor a szovjet tornaküldöttség vezetői a baráti országok képviselőivel egy hotelszobában osztották szét a keleti blokk között az aranyakat. Másodszor, a világ éreméhsége egyre nagyobb, a sport egyre több esélyest termel ki, egyre több helyen tudják azt, amit mi. Nincs már „magyar szám”.
Ki gondolta volna, hogy a magyar férfi kardcsapat Iránnal mérkőzik majd az elődöntőben, és idegőrlő csatára késztetnek minket? Ki számított arra komolyan, hogy Egyiptom nem csak a magyar csapatot, hanem a norvégokat is megveri kézilabdában, és a csoportjában a második helyen végez a franciák előtt! Mint ahogy vízipólóban sem volt könnyű végignézni, hogy az addig rakkolósnak, fantáziátlannak elkönyvelt ausztrálok leiskolázták előbb a magyar fiúkat, aztán a lányokat is. És ez csak néhány kiragadott példa.
Persze vannak azért még házi versenyek. A dél-koreaiak íjászatban, a kínaiak műugrásban vagy asztaliteniszben igazából még mindig verhetetlenek. Lehet, hogy egy napon ez a monopólium is megtörik majd, de a mi „hagyományos” sportágainkban egyre nehezebb érmet szerezni, és így egyre nagyobb dicséretet érdemelnek azok, akik legalább a közelükbe jutnak, nemhogy még meg is nyerik a versengést.
Ez a nyitottság semleges nézőként tetszik nekem, elszánt drukkerként viszont a szívinfarktus kerülget az előzetesen könnyűnek látszó mérkőzések közben. Ám Párizs nem csak erről a nyitottságról beszélt. Már a megnyitó is húsbavágó problémákat feszegetett, de az algériai Imane Helif kapcsán arra is rá kellett jönnünk, hogy más kérdések tekintetében sem túl jó, ha dühösen védelmezzük a készen kapott válaszokat. Helif úgy nő, hogy kicsit tán fiú is, de ezt nem ő választotta, nem ő döntött erről, nem a nyugati gendermánia távoli áldozata, ahogy azt a hazai sajtó egy része szerette volna elhitetni velünk. Meg azt is, hogy itt valami nagyon nagy igazságtalanság ért minket Hámori Luca veresége révén. Holott csak új válaszokat kell találni a régi kérdésekre. Hogyan lehet az esélyegyenlőséget biztosítani olyan versenyzők esetén, mint az igencsak bonyolult helyzetben lévő Helif, aki mögött ott az arab világ sokkal intoleránsabbnak hitt kiállása.
Számomra ez nem identitás kérdése, hanem pusztán orvosi probléma. A szakembereknek kell kitalálniuk, hogy meddig érvényesülhet az egyenlőség, és honnan ad behozhatatlan előnyt az anatómia különcsége. A tízmillió szakember országában és az egyszerű válaszokra kondicionált társadalomban talán épp ezt a legnehezebb elfogadni. Hogy olykor se a szemünknek, se a fülünknek (propaganda) nem szabad hinni az árnyalt válaszok érdekében.