Mindig megvan a szándék arra, hogy a kormány az olimpiát nemzeti sikerként, egyúttal politikai sikerként mutassa be. Ennek a logikának az alapján az olimpiai siker nem jöhetne létre, ha a magyar nem lenne sikeres nemzet, ami pedig nyilván azzal magyarázható, hogy a nemzetet a politikusok tették sikeressé – kezdte Somogyi Zoltán szociológus, politikai elemző, akit arról kérdeztünk, hogy a magyarországi politika mennyire telepedett rá – vagy próbált rátelepedni – a most véget ért párizsi játékokra.
Abból, hogy bizonyos mértékig politikai eseménnyé alakult egy sportrendezvény, nemcsak a kormányzat vette ki a részét, hanem az ellenzéki politikusok is, akik szintén éltették az aranyat szerzett sportolókat. Önmagában érdekes, egyben ügyetlen megoldás – folytatta Somogyi Zoltán –, hogy szinte kivétel nélkül, csak az aranyérmek ünneplését tartották fontosnak. Orbán Viktor is kizárólag az aranyérmeseket köszöntötte (egyetlen kivétel akadt: az ökölvívó Hámori Luca, de az ő esete speciális). A miniszterelnök sem ismerte fel, hogy hat magyar esemény ünneplése kevesebb annál, mintha mind a 19 érmet megünnepelte volna.
Somogyi Zoltán tapasztalatai szerint az állami televízió közvetítéseiben is az arany töltötte be a központi szerepet, visszaköszönt az a politikai attitűd, hogy „nyerni csak az első nyerhet”. Egy példa: 10 kilométeren, amikor beérkezett Rasovszky Kristóf, akkor még nem volt vége a küzdelemnek, hiszen ott volt Betlehem Dávid is a négy között, és miközben a tudósító folyamatosan mondogatta, hogy „hihetetlen, hihetetlen”, az idő alatt a már bajnok Rakovszky is üvöltve kiabált Betlehemnek a harmadik helyért. A dobogó bármelyik fokára odaállni fantasztikus eredmény.
Az olimpia megnyitóján volt egy pár percig tartó jelenet, amit a Fidesz és holdudvara igyekezett keresztényellenesnek feltüntetni – emlékeztetett Somogyi Zoltán. A propaganda – amely a közvetítések során rendszeresen bejátszott 1 perces híradókban is előkerült – a nyugati világ immoralitását, végét és végzetét állította szembe azzal a felemelkedő gondolkodásmóddal, amit a magyar kormány képvisel.
Ha csupán a sporttal kapcsolatos reagálásokat nézzük, akkor az olimpia első napjaiban a politika még visszafogottan viselkedett – vélekedett az elemző.
Jöttek ugyan az érmek – és mint az előbb tárgyaltuk, ennek nem kellene kudarcnak lennie –, de nem jöttek azok az aranyak, amelyek egy politikust megnyugtatnának. Benne volt a levegőben a közkultúránk alapján kudarcos szereplés lehetősége, ami eleinte a politikusokat is óvatosságra intette.
Bár az elhangzott, hogy Budapest „százszor jobb olimpiát tudna rendezni”, mint Párizs, a magyar kormány nem beszélt arról, hogy olimpia megrendezésére készülne pályázatot beadni. Somogyi Zoltán valószínűsíti, hogy egyfajta taktikázásról van szó: lehet, hogy a kormány a mostani sikerekkel akarja előkészíteni a terepet a pályázat bejelentéséhez. Mivel formailag a főváros pályázik, ehhez amúgy is szükség van Karácsony Gergely főpolgármester támogatására. A háttérben erről bizonyára lesznek politikai egyeztetések.
„Érdemes lenne újragondolnunk az olimpiai eszmét”A már említett Hámori Luca és ellenfele, az algériai Imane Helif esetében – akinek nemi hovatartozásáról viták folytak – Somogyi Zoltán szerint a magyar politika határozottan megjelent az olimpiai sporteseményekkel kapcsolatban. „Mint régen az egri nők…” – kommentálta az ügyet Orbán Viktor. Ilyenkor nem fontos semmilyen következetesség: a magyar kormánypolitika elutasítja a nemváltást, mondván, hogy mindenkinek az a neme, amelyikben született. A női nemi szervekkel, de speciális génállománnyal született Helif helyzete pont arra világított rá, hogy ez nem feltétlenül tartható álláspont, például az olimpiai bokszban nem az. A kormányzat ezúttal is az „elfajzott nyugati világot” kárhoztatta: az, hogy az algériai Imane Helif nem a nyugati világ versenyzője és a NOB sem Párizzsal egyenlő, a propaganda szempontjából ilyenkor teljesen lényegtelen. Hiszen a szavazók jelentős része felszínesen és képi értelemben követi a politikát.
A labdarúgásból már tudjuk, hogy a magyar válogatott játékosainak többsége nem az állami fociból került ki, sportpályafutásának nagy részét nem idehaza, hanem külföldön töltötte. Ez a jelenség ennyire látványosan most először mutatkozott meg az olimpián is. Aranyérmes versenyzőink egy része nem Magyarországon él, nem itthon készül fel.
Hasonlóképpen újdonságként hatott, hogy felszínre törtek, milyen személyes megaláztatások és milyen konfliktusok történtek a sportszövetségeken belül. Mindez – mondta – nem választható el a politikától, hisz a Fidesz elfoglalta a sportszövetségeket is. Ha Simicskó István maradt volna az öttusaszövetség elnöke, akkor nem engedte volna ki például Párizsba Gulyás Michelle-t, aki végül világrekorddal lett olimpiai bajnok.
A tokiói eredményt – egy bronz különbséggel – Párizsban is hozta a magyar olimpiai csapat, Somogyi Zoltán magánemberként ezt örömtelinek nevezte, minden nagy magyar küzdelmet megnézett, többségüket élőben és sokat izgult a magyar sportolókért. Politikai értelemben viszont azt tekinti sikernek, ha egy országban jó költségvetés születik, megfelelően működnek az állami szolgáltatások, az egészségügy, az oktatás, a tömegközlekedés. Az olimpia semmiképpen nem a politikának, hanem azoknak a sikere, akik sok-sok év munkát beletettek abba, hogy érmet szerezzenek, jó helyezést érjenek el.
Bár a győzelmek rengeteg magyar embernek is sikerélményt okoztak, az olimpiától nem javul az oktatás színvonala, nem lesznek klímaberendezések a kórházakban. Ha Magyarország olimpiát akar rendezni – jelentette ki Somogyi Zoltán –, akkor a kormánynak kötelessége felmutatni, hogyan bírja el a rendezéssel járó kiadásokat egy olyan költségvetés, amely jelen pillanatban óriási mínuszokkal küzd.
