Állunk a sarkon, Karaszek Mihály tér, barátaim bomberban, Martens bakancsban, kapucnis pulóver mindenkin, magam kilógok, hajam hosszú, ruhám nem tucat, nem idomulok az Idő uraiban látott arctalan tömeghez, nem érdem ez, egyszerűen én nem lettem skinhead, de ők a barátaim, együtt barlangásztunk, horgásztunk, másztunk sziklát, fociztunk… olyan apróság miatt, hogy én punk vagyok, ők meg nácik, nehogy már ne beszéljünk… Nem igaz?! Kilencvenes évek első fele, Eger, a hírek rendszeresen róluk szólnak, zavargások, oi-zene, Egészséges fejbőr, az egyik nagyhangú, később az országgyűlés elnöke lett, innen nézve, érdekes folyamatábra.
Mindenki ugyanúgy nézett ki, tucatarcok, tucatruhában, a fiúk kopaszok, a lányoknak kis tincs a fejükön, frufru, tucatprogramok (verekedés, kallódás, sarkon álldogálás.) Ahogy írom soraimat Skóciából, innen is érzem a gázspré szagát, kezem a boxerre fonódik, nekem csak ennyi fegyverem volt, meg egy üveg őrölt bors, többieknél baseballütők, láncok, rugós kések, egy fiúnak volt gázpisztolya.
Apám egy este gratulált: „Fiam, olyan félelmetesek voltatok a sarkon, hogy egy pillanatra megriadtam tőletek a sötétben, amíg le nem esett, hogy a fiam és a barátai állnak ott a homályban” – mondta, nem kevés iróniával a hangjában.
A két hete történt angliai mészárlás, és az azt követő egyre hangosabb tüntetéshullám erősen megzavarta a lelkemet. Olyan az agyam, akár egy hiperérzékeny számítógép szenzorokkal, biztos a családi traumák miatt, mindig azt nézem, honnan jöhet veszély? Tudom, az élet nem egy Zorró-film, de ilyen vagyok, otthonról is ezért jöttem el, láttam rá esélyt, hogy bajba kerülök, nem tudtam, mi kapcsán, de jelzett a gép, s most is villog az agyamban a piros villogó.
Sokat utaztam már ebben az országban, szerintem Skóciát jobban ismerem mint Magyarországot, annyit mentem munka és utazások kapcsán, s érdekes rácsodálkozni egy idegen országra nagytotálban. Olyan élmény ez, amit nem lehet leírni, és csak pár ember értheti, főleg akiknek volt hasonló életélménye, milyen egy másik világ. A brit társadalom, csakúgy mint a magyar, hatalmas százaléka kocka, még azt is megkockáztatom, nagyobb arányú a társadalom azon együgyű része, akik annyira egyediek, mint egy milliárdos szardíniaraj egyes egyedei. Az emberek milliós tömegei, helyi Kádár-kockákban élnek, Sheffieldtől Aberdeenig ugyanolyan városok százai sorjáznak, pontosan ugyanolyan városokkal, Newcastletől Dundeeig ugyanúgy néznek ki az emberek, ugyanolyan márkákban járnak, ugyanazok a hobbik, a boltok, a sportok, a kutyasétáltatók, a futók, szombat esti partikban eszetlenül tomboló, az iskolát 16 évesen otthagyó, soha egy könyvet el nem olvasó, hamburgerező, tradicionális kajákat evő, fociról beszélgető… nem tudom lerajzolni ezt a képet, túl széles a vászon, felsültem vele.
Nézem a tüntetőket a képernyőn, dobálják a rendőröket, akiket társaik mentenek ki törött tagokkal, égnek a tüzek, csaholnak az ezrek, megint megdöbbenek, hogy messzi, angliai emberek, kamaszok, fiatalok, pont ugyanúgy néznek ki, mint a mi utcánkban álldogáló srácok. Fekete vagy szürke melegítő, sportcipő, kizárólag fekete vagy fehér, egyen haj, egyen létek, egyen sorsok.
Próbálom megérteni őket. Egy egykori szuperhatalom, amely egykori gyarmatait, hadseregét, befolyását, hatalmát elvesztette, helyi Trianon-szindrómában szenved. A pontot az i-re a Brexit tette fel, esik a gazdaság, az infláció hatalmas, lakhatási válság, drogok és alkohol, az eltűnő több millió európai (lengyel és többiek) pótolhatatlan a munkaerőpiacon, mi is sok hazatérő embert ismerünk, már nem akkora üzlet itt élni, valami megreccsent. A pótolhatatlan, keményen dolgozó bevándorlók helyett, Afrikából érkeznek hatalmas számban emberek, akik egyszerűen jobban látszanak, a mi környékünkön, két év alatt nagyjából hússzorosára emelkedett a feketék, indiaiak aránya. Látszanak. A Brexitben arra szavaztak a jobbára kis- és középvárosi, falusi fehér iskolázatlan angol tömegek, hogy ne jöjjön több ember. Ok, ezt elfogadom, az ő országuk, legyen így. Skócia az ellen szavazott, Európa-párti a királyság ezen része, Angliát most már emiatt is gyűlölik. Szóval erre szavazott a nép nagyobb része, amit persze, most már hatalmas arányban bánnak, de ennek ellenére még soha ennyi ember nem áramlott be ide, mint a tavalyi évben. Találkoztam egy ukrán nővel pár hete, ő mondta, a negyven milliós lakosságból eddig 17 millió futott külföldre.
Tizenhétmillió. Ők is sokan vannak.
Olyan talajt veszettek itt is milliók, mint otthon a rendszerváltás után, egyre kevesebb a segély, régebben vidáman meg lehetett élni a munkanélküliből, most már nem annyira rózsás a helyzet. Azok az iskolázatlan milliók tüntetnek szerintem, akik frusztráltság okán kaphatóak az oroszok által generált álhírekre, illetve reagálnak a részben nem alaptalan rágalmakra.
Próbálom elképzelni, mit mondanék, történelmi ismeretek nélkül Egerben, melósként, hitellel a nyakamban, ha beköltözne az 55 000 fős városba három éven belül 5000 kazah, 2000 örmény, pár száz mongol és 2000 nigériai, ugye? Azonban: ezek a bevándorlók ápolják az elöregedő társadalmat, programoznak, vezetik a buszt és boltokban árut pakolnak, éttermekben mosogatnak. Orvosok, tanárok, utcaseprők. Ezt a buta nem éri fel.
Egy barátomnak beszólt egy kocsmában, egy agyhalott részeg a piszoár mellett, hogy menjen haza, hallja akcentusát.
Lóri barátságosan visszapasszolt:
– Jóember, én vagyok a háziorvosa! Nem ismer meg?
Valami elromlott, két napja Rita fekete ismerősét hat kapucnis kamasz a buszon inzultálta, haját tépték, és a teli buszon nem volt egy férfi, aki felállt volna, hogy a hölgy segítségére siessen, közben egy bokszolón nevet a világ, aki megtanult harcolni, egy nő.
Csikorgatom a fogamat: bárcsak ott lettem volna!
Egy barátunkat hazaküldték a munkahelyéről, mert külföldi, és ha tüntetés lesz, nem tudják garantálni a biztonságát, fekete főnöke ki se lép az utcára, annyira fél, pedig azért jött ide Angliából, mert a skótok barátságosabbak (teljesen igaz!), de itt is érzi a rasszizmust pár éve.
Nekem egy mackós pár hónapja szólt be, azóta mindig megfordulok, ha elmegy mellettem, nem akarok rejtői komplikációt a kagylónyelű késsel.
Kérdeztem az általam ismert skótokat, mit gondolnak a bevándorlókról, mindenki biztosított, eszelősnek tartják a tüntetőket, ez Skócia, nem Anglia és ha megnézzük például a focitornát, mindenki imádta a skót drukkereket, semmi balhéjuk nem volt, nem úgy mint az angoloknak, a bunyókirályoknak.
Gyerekeim félősen néztek rám, felvázoltam nekik a tényeket, ismételgetik, de mi skótok vagyunk, mi skótok vagyunk, nem merem kijózanítani őket, nem biztos, hogy mindenki így gondolja, pedig Ilka már a népszámláláson is azt írta be, skót.
Ülünk tavaly, barátaimmal egy tűz körül, ott van jó pár egykori srác a bandából, szalonnát sütünk Egerben. Már nincsenek punkok, skinheadek. Van aki Belgiumban él, más Párizsban, páran otthon maradtak. Beszélgetünk a régi dolgokról, többen sajnálkoznak a primitív viselkedésük miatt, egyikük felesége roma, mindenki dolgozik, többen „sokat látott” életet éltek, már nem ítélkezünk, mindenki megkapta a kidolgozandó matekpéldáját az életre.
Egy srác, egykor a legvadabb oda fordul felém:
– Valér, skinheadet látok, odamegyek oszt körbe röhögöm!
