Állunk a sarkon, Karaszek Mihály tér, barátaim bomberban, Martens bakancsban, kapucnis pulóver mindenkin, magam kilógok, hajam hosszú, ruhám nem tucat, nem idomulok az Idő uraiban látott arctalan tömeghez, nem érdem ez, egyszerűen én nem lettem skinhead, de ők a barátaim, együtt barlangásztunk, horgásztunk, másztunk sziklát, fociztunk… olyan apróság miatt, hogy én punk vagyok, ők meg nácik, nehogy már ne beszéljünk… Nem igaz?! Kilencvenes évek első fele, Eger, a hírek rendszeresen róluk szólnak, zavargások, oi-zene, Egészséges fejbőr, az egyik nagyhangú, később az országgyűlés elnöke lett, innen nézve, érdekes folyamatábra.
Mindenki ugyanúgy nézett ki, tucatarcok, tucatruhában, a fiúk kopaszok, a lányoknak kis tincs a fejükön, frufru, tucatprogramok (verekedés, kallódás, sarkon álldogálás.) Ahogy írom soraimat Skóciából, innen is érzem a gázspré szagát, kezem a boxerre fonódik, nekem csak ennyi fegyverem volt, meg egy üveg őrölt bors, többieknél baseballütők, láncok, rugós kések, egy fiúnak volt gázpisztolya.
Apám egy este gratulált: „Fiam, olyan félelmetesek voltatok a sarkon, hogy egy pillanatra megriadtam tőletek a sötétben, amíg le nem esett, hogy a fiam és a barátai állnak ott a homályban” – mondta, nem kevés iróniával a hangjában.
A két hete történt angliai mészárlás, és az azt követő egyre hangosabb tüntetéshullám erősen megzavarta a lelkemet. Olyan az agyam, akár egy hiperérzékeny számítógép szenzorokkal, biztos a családi traumák miatt, mindig azt nézem, honnan jöhet veszély? Tudom, az élet nem egy Zorró-film, de ilyen vagyok, otthonról is ezért jöttem el, láttam rá esélyt, hogy bajba kerülök, nem tudtam, mi kapcsán, de jelzett a gép, s most is villog az agyamban a piros villogó.
