- Natalie Dessay, egy szabad ember

Az ember nem változtatja meg egykönnyen az életét. Nem bánta meg?

Nem bántam meg, és a világon semmiért sem mennék vissza az opera színpadra. Ma sokkal boldogabb vagyok, mert olyasmit csinálok, amit élvezek, és ami nagyon változatos. Én mindig is színésznő szerettem volna lenni. Egyszerűen tudtam, hogy az leszek. Már húsz évesen megmondtam, hogy először lesz az opera, de ötven éves korom után színházat fogok csinálni. Legalábbis így terveztem. Még az is lehet, hogy tudat alatt azért alakítottam úgy a dolgokat, hogy megundorodjam az operától, hogy ne lehessen bennem később megbánás.

Akkor miért kellett ez az operai kitérő?

Mert felmértem, hogy ez a legrövidebb út számomra, hogy színpadra kerüljek. Fiatalon még színésznőként nem volt bennem semmi különleges, míg énekesnőként igen, és ezt fel kellett ismernem. Egyébként szerettem az operát, és fel akartam fedezni a világát. Nem mellékesen az operának köszönhetően lett egy karrierem, sok pénzt kereshettem, és nagy sikerem volt. Tulajdonképpen kimondhatom, hogy nagyon szerencsés voltam.

Képezte magát a váltás előtt, vagy csak fejest ugrott?

Még érettségi után volt néhány év, amikor tudtam komolyan színházzal foglalkozni, és színészetet tanultam. Majd jött az opera és minden átírt. Aztán később ugyan jártam különféle kurzusokra, de akkor már az adta a legtöbbet, hogy nagyon sokféle műfajban kipróbálhattam magam, és sok különböző rendezővel dolgozhattam együtt. Ezeken a munkákon keresztül pedig kikristályosodott a számomra, hogy melyik színházi műfajban szeretnék tovább haladni. Mert a színháznak is többféle műfaja van, és én ma már tudom, hogy igazán jó szövegekkel szeretnék foglalkozni. Az érdekel, hogy hogyan mondjak el úgy egy szöveget, hogyan azt a legteljesebb módon el tudjam juttatni a közönségnek. Miképpen tudok úgy beállni egy szöveg mögé, hogy ne magamat helyezzem az előtérbe. Milyen megközelítéssel lehetek szűrő, más szóval egy közvetítő, miközben magamat is adom: az érzelmeimet, a belső énemet, az érzékenységemet, a törékenységemet? És hogyan lesz mindez érdekes a néző számára? Mert ez az opera teljes ellentéte. Az operában az erődre kíváncsiak. Ott a harcos és tökéletes oldaladat kell megmutatnod. A színházban senkit sem a tökéletesség érdekel. Épp ellenkezőleg. Itt valami sokkal emberibbet, sokkal törékenyebbet keresünk. És nekem meg annyi féle vágyam van még: Marivaux, Csehov...

A színészi tehetségét gondolom azért tudta kamatoztatni az operákban is.

Persze, és a rendezők is örültek ennek, de az operákban annyira nagyon sematikusak és kodifikáltak a szerepek. Minden figura többé-kevésbé ugyanolyan, és engem pedig nagyon behatároltak a hangi adottságaim. Lírai koloratúr szopránként a fiatal naivák, az úgynevezett szubrett szoprán szerepek jutottak nekem, meg néha egy gonosz: Az éj királynője. És ennyi. Amikor aztán tizenegy évvel ezelőtt betöltöttem a 48. életévemet, azt mondtam magamnak, hogy képtelen vagyok folytatni. Nem énekelhetek tovább olyan szerepeket, amik már korban sem illenek hozzám. Miközben azt is éreztem, hogy az operában bezárult számomra a kör. Már nem tanultam semmi újat.

Pedig hangilag tudta volna folytatni, ugye?

Pont, hogy nem. Mert a probléma valójában az volt, hogy úgy éreztem: nem énekelek jól, és hogy ezért már nem tartozom oda. Szép lassan cserben hagyott a testem és már nem tudtam azt adni, amit elvártam volna magamtól. És amúgy sem azt énekeltem, amit szerettem volna. Az egyik utolsó szerepem például a Traviata volt, amit imádtam. De nem volt az én hangomnak való. Mégis odaadták, mert én voltam a Natalie Dessay. Iszonyúan frusztrált, hogy nem tudtam úgy előadni, ahogyan azt kellett volna, ha megfelelő hangom van.

És arra nem gondolt, hogy taníthatna?

Nem, mert szerintem az ember azt tanítsa, amiben mélyen hisz, és amit szeret. És én valahogy elvesztettem a hitemet az operában. Persze szeretem, de ma már úgy gondolom, hogy az opera műfaj egy letűnt forma, egy muzeális dolog. És az ilyen múzeumok zavarnak engem.

Miközben folyamatosan próbálják a rendezők aktualizálni és megújítani a műfajt.

Igen, de ez engem nem érdekel. Egyszerűen hidegen hagynak ezek a rendezések. Mert úgy látom, hogy az operában a legnehezebb magát a történetet elmesélni. És gyakorlatilag lehetetlennek tartom, hogy egy modern formában akarjanak elmondani valamit egy múltbéli eszköz, azaz maga az opera, mint forma segítségével. De persze ez az én véleményem. Miközben úgy gondolom, hogy igazi kihívás, és vannak kivételek. Katie Mitchell például idén rendezte meg a Pelléas et Mélisande-ot az Aix en Provence-i Operafesztiválon. Rendkívül érdekes, vizuálisan szép, és nagyon álomszerű, finom előadás volt. Ő például egy olyan rendező, akivel szívesen dolgoztam volna együtt. Sajnos ez kimaradt.

De nem Michel Legrand...

Igen, életem nagy ajándéka volt, hogy találkozhattam vele. Azzal ugyanis, hogy kiléptem az opera világából, egy egészen új világ nyílt meg a számomra. Rájöttem, hogy még mielőtt operaénekes lettem volna először is zenész voltam, és mint ilyen nem elégedhetek meg egyetlen műfajjal. Sokszor mondom, hogy az operaénekes hangom az a szélsőségek hangja volt, az abszolút szenvedélyeké. De egy őrült hang is, ami egyáltalán nem természetes. Az intim, igazi emberi hangomat ott sohasem tárhattam fel magamban. Michel bátorságot adott nekem ahhoz, hogy azt tegyem, amit tenni akarok. Mert nagyon ritkán találkozni szabad emberekkel. És Michel az volt. Őt figyelve jutottam arra a döntésre, hogy ezt kell tennem, mert a szabadság gyakorlása nemcsak elszántságot és kitartást igényel, hanem szükségeltetik hozzá az az inspiráció is, amit más szabad emberektől kaphatunk.