Nyolcvan év telt el azután, hogy Czóbel Béla 1935-ben festett Férfiportré című képe (olaj, vászon, 73,5 x 57,5 cm, jelzés jobbra fent: Czóbel 1935) a Derecske Városi Művelődési Központ és Könyvtár Czóbel-kiállításán bemutatásra került. A Derecske Városi Művelődési Központ 1996 óta minden évben megrendezi a Hajdú-Bihari Grafikai Művésztelepet; a rendezvény tisztelettel adózik egy-egy nagy művészünk emléke előtt – a művésztelep vezetője Pardi Sándor, a Derecske Városi Művelődési Központ munkatársa. E művésztelep keretében került sor 2016. január 21-én, Czóbel Béla halálának 40. évfordulóján magángyűjteményekből kölcsönkért Czóbel-képek tárlattá formálására és megrendezésére.
Jelen voltam a tárlat megszületésének pillanataiban: részt vettem a kiállítás szervezésében, rendezésében és ott voltam a megnyitóján is. Pardi Sándor a rendezés közben kérdezte meg: ki lehet-e még egészíteni a tárlatot néhány magántulajdonban lévő Czóbel-képpel? Természetesen igent mondtam, hiszen évtizedek óta foglalkozom Czóbel művészetének feltérképezésével, s a váratlan találkozások minden alkalommal új lehetőségeket és ismereteket rejthetnek. E kiállítás is, mint az előzőek, nagy hírverést kapott a rendező részéről. Szép meghívó is készült. Pardi Sándor mutatta be Juhász Tamást, aki szívesen kölcsönadott három Czóbel olajképet a tárlatra. (Gordon Zsuzsa portréja; Férfiportré; Leányportré az 1960-as évekből). A két ismert mű mellett a harmadik volt a Férfiportré, amely addigi évtizedes kutatásaim során nem volt ismert sem reprodukció formájában, sem dokumentációm tematika szerint rendszerezett (női-, férfi-, gyermek portrék, tájak, csendéletek, stb.) gyűjteményében nem szerepelt!
A portré egy középkorú férfi félalakot jelenít meg. A hátteret nem bontja meg semmiféle jelzés a személy kilétére, hovatartozására vonatkozóan. A kép megkapóan nagy tiszteletről és szeretetről tudósít. A kiállításon e mű a fő helyet foglalta el a teremben. Ámulatba ejtett, hogy hol rejtőzhetett eddig. Még az 1970-es évek elején több újságcikkben is jeleztük az olvasóknak, hogy az 1971-es Műcsarnokban rendezett kiállításra Czóbel-képeket keresünk. Ezen felül Franciaországban Czóbel személyesen is, én pedig különféle múzeumokban, könyvtárakban, dokumentumközpontokban térképeztem fel a Czóbel-műveket. Ahogy a művészettörténészeket, így engem is minden kép sorsa, tulajdonosa foglalkoztatott. A nagy dokumentum-anyagomban őriztem cikkeket, fotókat, feljegyzéseket, leveleket, levéltöredékeket, sőt üres, használt borítékokat is. A művész ugyanis lelkiismeretesen válaszolt a hozzá írt levelekre, üzenetekre, de tovább már nem érdekelte a dokumentum, így azok bekerültek a papírkosárba, vagy több esetben az éppen olvasott könyv lapjai közé. Czóbel tudta, hogy mindent gyűjtök, ezért némi mosoly kíséretében sok anyagot adott át. Majdnem 40 évig dolgoztam a Műcsarnokban. Fő feladatom volt a magyar és kortárs külföldi művészek bemutatása, kiállítások és előadások formájában. E tevékenység együtt járt a legkülönfélébb dokumentumok (katalógusok, cikkek, fotók, stb.) gyűjtésével és felhasználásával. Hivatali szobám az efféle anyagokkal volt telve, amiből sok adatot tudtam munkámhoz felhasználni. (Gondolom a többi művészettörténész is hasonló módon használja kutatása tárgyait.) Kollégáim, barátaim ismerték effajta gyűjtőszenvedélyem és sokszor megajándékoztak a náluk duplumban lévő vagy érdeklődési körükön kívül eső anyagokkal.
Czóbel Béla portréi mindig nagyon fontos helyet foglaltak el munkásságában. Róla is több fontos mű készült, ezek egyike a Hatvany Ferenc által készített 1944-es portré, amelyet Czóbel a padlásán őrzött megviselt állapotban több évtizedig. Czóbel szentendrei házának padlása gyűjtőtere volt nemcsak néhány képének, de a szétszóródott, borítékokban őrzött és a rágcsálók által megtizedelt papíroknak, leveleknek, borítékoknak és egyéb iratszerű feljegyzéseknek. A papírra vetett dokumentumok darabjait is nagyon fontosnak tartottam, ahogy írásainak sorait, leveleit, borítékjait – még ha üresek voltak is – a rajtuk szereplő címek miatt. Így nyomon lehetett követni lakóhelyeit, például franciaországi tartózkodásainak helyszíneit. Ezeket is felhasználhattuk Lisa lányával, akivel egy párizsi tartózkodás alkalmából végigkóboroltuk azokat a lakhelyeket, ahol Czóbel élt a XX. század elejétől egészen az utolsó műterméig – ez azután történt, hogy a művész már nem tudott kiutazni és Párizsban huzamosabb ideig dolgozni vagy ott tartózkodni.
Már a 2016-os derecskei Czóbel-kiállítás rendezése során felmerült bennem, hogy kit ábrázolhat, kit rejthet a Férfiportré című festmény. Miután hosszú évtizedek óta foglalkoztam Czóbel művészetével, tudtam, hogy soha nem festett úgynevezett ideálportrét, vagyis nem létező személyt. Czóbel művészi útját egyébként fel lehetne térképezni a portréfestés alapján is: a megismert arcképeit tanulmányozva végig lehetne kísérni az egészen fiatal kori képeitől, rajzaitól kiindulva. (Nagypapájától kezdve az első feleség, Isolda Daig, illetve később a második házastárs, Modok Mária portréin át leánya – Lisa Czobel – és rokonai arcképeiig. Megjelennek művein festőtársai, így Lehel Ferenc, de barátai is feltűnnek, például Várkonyi Zoltán, Egry János vagy Kratochwill Ferenc, továbbá gyűjtők és a barátokká váló fiatal modellek.)
A derecskei kiállítás után egy neves budapesti műkereskedő katalógusában újra megjelent a Férfiportré – feltüntetve a derecskei kiállításon való részvételt – egész oldalas, színes képen. A feljegyzések szerint az aukción nem kelt el, viszont valószínű utólag mégis licitáltak rá, mert új tulajdonoshoz került. Sikerült azt is kinyomozni, kinek a gyűjteményét gazdagítja az alkotás. De még mindig ott volt a nagy kérdőjel, hogy kit ábrázol az 1935-ös évszámmal jelölt mű.
Dokumentációm folyamatos fejlesztése, rendezése során egy többszörösen összehajtogatott, sokat forgatott levél került a kezembe. E levél igen fontos adatokat tartalmaz. Tanúsítja a kép átadását-átvételét, így ezen az úton is tovább tudtunk lépni. A sok egyéb kérdést felvető sorok azt is bizonyították, hogy Czóbel Béla festett egy képet egy Héber Bernát nevű férfiről. A levélben szereplő Héber Bernát Emlékbizottság az eddig feltárt adatok alapján már nem létezett, pedig a levél 1935. október 12-én célhoz ért. Két fiatal ismerősöm-barátom (Barta Ildikó és Klein Gábor) előtt sem volt ismeretlen napi munkásságom tárgya, kutatási érdeklődésem központja, amely nemcsak látszólag, hanem szorosan összefüggött eddigi megoldott és megoldatlan feladataimmal. Fiatalok lévén, a mai technikai vívmányok teljes körű ismeretével olyan lehetőséget nyitottak meg előttem is, amelyek által pótolhatatlan adathalmazhoz jutottunk. Így a festmény már nem Férfiportréként, hanem Héber Bernát portréjaként kapta vissza igazi énjét, valóságos személyét. Egyre többet tudtam meg a kép sorsáról. Csodálatos volt végigkövetni azt a sok cikket, értekezést, amelyeket kedves barátaim nagy szorgalommal és lelkesedéssel szedtek össze az internet segítségével. Ennek révén bontakozott ki előttünk, hogy kit is tisztelhetünk a képen megjelenő férfiben.
A budapesti Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár munkatársa óriási segítséget nyújtott kutatásunkban, amennyiben általa tudtuk meg, hogy Héber Bernát 1866. július 30-án született Kecskeméten (szülei Héber Márton és Wolf Róza voltak). Mint nyugalmazott főgimnáziumi tanár 68 éves korában halt meg 1934. január 13-án (utolsó lakcíme: Budapest, VIII. kerület, Rákóczi út 9.).
A Kozma utcai temető 5-ös parcellájában a 3. sor 38-as sírja az övé. Édesapja, Héber Márton gabonakereskedő volt; ő 1905. szeptember 15-én halt meg tbc-ben Kecskeméten. (Az ö szülei, tehát Héber Bernát nagyszülei Héber Náthán kereskedő és Grosz Judit voltak.) Barátaim tovább folytatták szenvedélyes kutatómunkájukat. Felkerestük hát személyesen is a temetőt, annak irodáját és főként a sírhelyet. Ember nagyságú folyondár, fa és bokor borította a parcellát, pedig a sír a kutatásaink szerint díszsírhelyként szerepelt. Hiába ásta be magát barátnőm a bozótosba, elsőre nem találta meg. A következő héten végül Klein Gábornak sikerült kiszabadítani a sok gazból a sírt.
Előttünk állt teljes épségben Héber Bernát sírja és a sír felirata is. A síremléken a kőből, márványból egymásra rakott faragott könyvek máris jelezték, hogy egy kiváló tanárnak állítottak emléket. A díszsírhelyet a Budapesti Izraelita Szentegylettől kapta. A síremléket 1936. június 30-án avatták fel. Erre a pénzt a volt tanítványai által létrehozott Héber Bernát Emlékbizottság gyűjtötte össze.
Kitartó barátaimnak sikerült bejutniuk a Madách Imre Gimnázium (a volt Barcsay utcai Magyar Királyi Állami Főgimnázium) archívumába. Itt is sok fontos adatra bukkantak, de a legfontosabb, hogy találtak egy osztálytablót, amelyen Czóbel Béla, mint végzős diák, Héber Bernát pedig mint osztályfőnök szerepel. Megvolt tehát a kapcsolat és a bizonyíték arra, hogy Czóbel Béla és Héber Bernát ismerték egymást.
A tablókép ahhoz hasonlóan ábrázolja Héber Bernátot, ahogy az a Czóbel-festményen is látható. Ugyanolyan elegáns öltözékben, beállításban. Ez az érettségi tablófotó sohasem került elő Czóbel hagyatékából! Így az sem követhető nyomon, hogy itthon, Magyarországon festette-e a képet osztályfőnökéről, vagy külföldön. Az pedig csak hab volt a tortán, amikor Barta Ildikó barátnőm egy antikváriumban rátalált a budapesti VII. kerületi Magyar Királyi Állami Főgimnázium 21. évi értesítőjére az 1901-1902-as iskolai évről (Dr. Cherven Flóris főgimnáziumi igazgató, Budapest, 1902, Fritz Ármin könyvnyomdája, József körút 9.).
Héber Bernát 1892-ben kezdett el dolgozni a Magyar Királyi Állami Főgimnáziumban. Magyart, latint, görögöt és szépírást is tanított. Csak a tanításnak élt, sohasem nősült meg. A diákjai sorsát olyannyira a szívén viselte, hogy pontos feljegyzései voltak a gyerekekről. Követte az életük alakulását azután is, hogy elvégezték az iskolát. Ismerte a diákjai családi körülményeit, de mindig nagyon diszkrét volt. A szülők gyakran nála érdeklődtek a gyerekeikről a háború alatt. Rajongtak érte a növendékek. Osztályozni, buktatni nemigen szeretett, inkább rávezette diákjait a tudásuk hiányosságaira. Egyik volt diákja úgy nyilatkozott, hogy a tanár úr egyszer szívességet kért tőle egy diáktársa javára, amit ö teljesített. Majd ezt a szívességet Héber tanár úr minden egyes találkozás alkalmával megköszönte neki. Nevezetesek voltak az általa szervezett kirándulások. Szerette megjutalmazni a növendékeket, egy-egy tízkoronás aranyat kaptak például az erre érdemesek az általa létrehozott alapítványtól. A legnagyobb büntetés az volt tőle, hogy nem köszönt és akkor mindenki tudta, hogy az illető valami rosszat tett. De nem csak az oktatásra fordított gondot. Elmagyarázta a diákjainak a helyes kézápolás, a megfelelő higiénia, az öltözködés és a jó modor fontosságát is. Életét nem tudta elképzelni a tanítványai nélkül. A gyerekek ugyanúgy ragaszkodtak hozzá és igényelték társaságát mint ö a diákokét. A katedra szentjének nevezték. 25 évig lakott egy helyen ahova idegen a lábát soha be nem tehette. 1928 júliusában ment nyugdíjba, 36 év szolgálat után. Egy világ omlott össze benne ekkor, tragédiának élte meg a nyugdíjaztatását. Az sem vigasztalta, hogy a kormánytól igazgatói és méltóságos címet kapott. Egyetlen egyszer szólalt fel a saját érdekében, és 30 ezer ember írta alá a nyugdíjaztatása elleni kérelmét. Visszament tanítani, amiért pénzt már nem fogadott el. Végső nyugdíjaztatása után a Pannónia kávéház kerekasztalánál fogadta a volt tanítványait, akik örömmel látogatták. Krúdy Gyula a Déli Hírlapban „A pesti gyerekek apja” címmel írt vezércikket róla. Halála után a tanítványai tovább támogatták anyagilag az idős édesanyját. Sok újság és képeslap tudósított Héber haláláról és a temetéséről. A
temetésén lerótta kegyeletét a teljes tanári kar, diákjai, de miniszterek
is, valamint az izraelita hitközség képviselői, és a hálás szülők.
Héber Bernát portréján érezhető, hogy Czóbel Béla nagy tisztelettel viseltetett az ábrázolt személy iránt. Ismerjük a művész életének ezen korai szakaszát, így tudjuk, hogy jó tanulóként járta végig a gimnáziumi éveit és nagy hatással lehetett rá ez a nagyszerű ember. Ezért is vállalkozhatott arra, hogy sok év után, tisztán és gyengéd szeretettel ábrázolja egykori tanárát, a tablón látható fotóhoz hasonlóan. Valószínűleg őt is megejtette a tanár közvetlen szeretete, tanítványaihoz való őszinte ragaszkodása és hűsége. Azt nem sikerült kideríteni, hogy vajon ki és hogyan bízta meg Czóbelt a kép megfestésével. Homály fedi azt is, hogy milyen anyagot (fényképet?) kapott modellként a kép megfestéséhez. Azt sem sikerült még tisztázni, hogy hová került és majdhogynem 70 évig hol lappangott a portré, mielőtt új tulajdonosaihoz került volna a 2000-es évek elején.
Czóbel Béla 1883-ban született, 141 éve és 93 éves korában halt meg 1976-ban. Ezt az írást születésének 140. évfordulója tiszteletére állítottuk össze.
(Ez a cikk nem születhetett volna meg remek és kitartó barátaim, Barta Ildikó és Klein Gábor segítsége nélkül. Köszönet illeti a Derecske Városi Művelődési Központ munkatársát, a Hajdú-Bihari Grafikai Művésztelep vezetőjét, Pardi Sándort, valamint a festmény jelenlegi tulajdonosát Csire Lászlót.)
