Nézzünk rá a naptárra. A focitorna június 14-től július 14-ig, egy hónapig tartotta lázban a térséget (és nem csak azt, és nem csak a férfiakat), míg Párizsra július 26-tól csupán tizenhét napig figyelhetett a világ. Vagyis harmincnál is több sportág világversenye jóval szűkebb időkeretbe szorult, mint egyetlenegy kontinensviadal. Igaz, a legnépszerűbb, a legprofitábilisabb.
Mindez teljesen más feladatok elé állítja a tág értelemben vett televíziózást. A labdarúgó Eb lényegében egy sorozat. A csoportküzdelmek utolsó fordulójának kivételével egymás után zajlanak a mérkőzések, mindegyikük egy-egy külön epizód. Kényelmesen fel lehet őket vezetni, a szakértőknek van idejük a rágcsálásra, interjúk is beleférnek az adásidőbe. Egy komoly csatornának nem jelenthet problémát a megfelelő színvonalú közvetítés. Az M4 is magabiztosan vette az akadályt. Az olimpia azonban teljesen más műfaj. Fesztivál. Egyidőben, több helyszínen, különböző szakaszokban zajlanak az események. Folyamatosan dönteni kell, mit, meddig érdemes mutatni, hol kell mindenképpen ott lenni. A kritikusok a nagy filmfesztiválokon is ettől kapnak fejfájást. Járkálnak a vaskos programokkal, sakkoznak a termekkel, kezdési időpontokkal, reggelinél, kávézásnál izzadtan konzultálnak, ki hova megy. Az olimpián nagyjából két támpont van: az adott ország sportolóinak szereplése, és néhány kiemelt sportág, versenyszám döntője. A többi fejvakarás.
Nem kis gondot jelent továbbá, hogy egy mindinkább focicentrikussá váló sportvilágban több tucat sportág közvetítését kell jó színvonalon, ha lehet, szakértők bevonásával biztosítani. Ezrével zúdulnak ránk versenyzők, akikről sosem hallottunk. Megoldható persze valahogy a dolog, mégis megkérdezném: hogyan termelődjenek ki megbízható közvetítők, kommentátorok, ha a labdarúgás mellett csupán néhány sportágnak ad komoly teret a média? Fel lehet persze készülni, meg lehet tanulni a szabályokat, de ez kevés a kellő magabiztossághoz.
Egyszóval, ma az olimpiai eseménydömping követésénél elég könnyű hibázni, rossz döntéseket hozni. A magyar köztévével is megesett jó párszor a gyakorlatok közben. Voltak tévedések országrövidítéseknél, idegen nevek helyes kiejtésénél, zavartság érződött olykor kevésbé ismert sportágak közvetítésénél, nem egyszer okozott bosszúságot egy párhuzamos esemény váratlan bejátszása, vagy a kapcsolgatás a helyszínek között. Védeni nem tudom ezt az intézményt, mert alantas propagandaszerepet vállal, de az adott szakmai stáb, amely általában jól teljesít, és messze távolodhat a politikától, megérdemel egy kis mentegetést a bakik miatt. Már csak azért is, mert egészében megugrotta a kellő magasságot.
A párizsi olimpia ismét bizonyította, hogy hagyományos struktúrában nem jeleníthető meg ez a sportfesztivál. Több csatornát kell bevonni, eltérő feladatokkal, stream-felületet kell biztosítani, ahol minden esemény elérhető, senki se maradhat le arról, ami éppen a legjobban érdekli. A köztévé élt a lehetőségekkel, az m4sport.hu oldal biztosította a válogatás és az utólagos megtekintés lehetőségét.
Kritikai szempontból leginkább talán a hangütéssel lehetne foglalkozni. Ami persze borzasztó szubjektív szempont. Nagy kérdés például, mekkora hangsúlyt kapjanak (a kiemelten belül!) a nemzeti eredmények. Pontosabban, miként közelítsünk csapatunk szerepléséhez? Hogyan keretezzük, mit várjunk tőle? Érdemes-e minden sikert nemzeti hőstettként ünnepelni, a kudarcokat pedig száz oldalról mérlegre tenni, hátha előkerül valami kis igazságtalanság. Ezzel elvész mindennek a spontán öröme, bosszúsága. Az olimpiai győzelem, érem egy csoda, esélyes helyzetben is meglepetés. Akkor van igazán felemelő ereje. Hogy valami sikerülhet, pedig lehetetlennek tűnik. Nem jó, ha elvárásaink vannak. Főleg az érmek, az aranyak számában. Utólag kéne csak őket összeszámolni; ha hat, hat, ha kettő, kettő.
Az olimpia jó esetben nem csupán sportesemény. Hanem ünnep, a közös emberi lét, a békés versengés ünnepe. A sportolók magatartásán idén ez erősen érződött is. A közvetítésekben és a stúdióbeszélgetésekben kevésbé éreztem ezt az örömteli emelkedettséget. A felszabadult, mosolygó megkönnyebbülést a mindennapi gyötrelmektől, a behatároltságtól, a „nyerni kell!” görcsétől. Négyévente, két hétig örülni lehetne az életnek. Hogy milyen szép, ha átlátható, napfényes, nemes. Mit ad ehhez képest, hogy ilyen vagy olyan sportnemzet tagjai vagyunk?
