Kíváncsian vágtunk neki a Ceredre vezető utunknak, hiszen a Nógrád megye északkeleti részén fekvő község ideális helyszín arra, hogy elmélyüljünk a művészetben és a természetben egyaránt. Az ArtColony Cered története 1996-ig nyúlik vissza, mikor is Fürjesi Csaba (képünkön) képzőművész többedmagával helyszínt keresett a szabad alkotáshoz. – Mindig is szerettünk volna a baráti társasággal egy saját művésztelepet, ezért keresgéltünk helyeket az Őrségben, a Balatonon, majd a Mátrában, mikor is egy ismerősöm felhívott, hogy nézzük meg, mi a helyzet Cereden, ahol aztán ott ragadtunk. Három éven keresztül szállást béreltünk, majd alapítótársaimmal közösen vettünk egy házat, melynek hátsó udvarában szerveztük a művésztelepet, hogy majd itt rakunk egy nagy tüzet, körbeüljük, nézzük a csillagokat, gitározunk, festünk, grafikázunk, filozofálunk, és vörösbort iszunk – meséli Csaba.
A történetüket már három kötetben megírták: a legutóbbiban Nátyi Róbert művészettörténész kitért arra, hogy a művésztelep első évei még az ismerkedés és az öndefiniálás jegyében teltek. Akkor az alkotók jobbára grafikai munkákat készítettek, aztán ahogy a telep kezdett nemzetközivé válni, úgy a festészet és a többi művészeti ág is megjelent. Eközben a ceredi környezet is hatott a művészekre és a telep évente kitalált témáira is. 2006-ban az Akácfa projekt keretében például a helyi építészet alapanyagául szolgáló akácfa művészi alkalmazását kutatták, 2007-ben pedig a Ceredi vásznak nevű tematika arra inspirálta őket, hogy a háziipari termékekből készítsenek kortárs munkákat. Nátyi Róbert kiemeli azt is, hogy a művésztelep témái az évek során már nemcsak a hely szelleméhez kapcsolódtak, de számos irányba tágultak, miközben a rendezvény országszerte és nemzetközileg is egyre híresebb lett, a telepek pedig szakmailag is megalapozottá váltak.Az ArtColony ma is él és virágzik, és mint a pikniken megtudtuk, egyes művészek még házat is vásároltak a faluban, így Cereden nem pusztán a nyár erejéig, de egész évben egy művésztelep működik.
V4-esek és a IV. ötéves terv
Cereden Fürjesi Csaba első körben a Jókai utca 19. szám alatti ArtComplex épületébe vezet minket, azon belül is a tavaly alapított Galéria ’23-ba, melyben aznap nyílt a Sites and Roots II. című kiállítás, amely bemutatja a Ceredi Művésztelep korábbi alkotóinak munkáit. Míg körbesétálunk, látjuk, hogy főleg a visegrádi országokból érkeztek ide alkotók, de Csaba elmondja, hogy a világ számos tájáról utaznak hozzájuk művészek. Megmutatja saját alkotását is, mely egy második világháborús, fából készült borotválkozódoboz, melyet fényobjektté (light box) alakított. A belsejében egy félgömböt helyezett el, melyet alulról fénnyel világított meg, így szimbolizálva azt, hogy akik ezt a dobozt a háború alatt használták, az volt számukra maga a hordozható univerzum, az ő külön bejáratú intim világuk.
Az épületben található még a Múzeum ’80, egy iroda, amelyben megőrizték a korabeli állapotokat: az egyik sarkában Lenin-szobor áll, egy falra helyezett felirat pedig arról tanúskodik, hogy sikerült teljesíteni a IV. ötéves tervet, és a munkaversenyben kiemelkedő eredményt elérni.
De relikviák is helyet kaptak, például a Művészet folyóirat egy 1982-es száma, melynek címlapján Czinke Ferenc képzőművész városköszöntő térplasztikája látható, melyet Salgótarjánnál helyeztek el. Megnézzük még a grafikai műhelyt, ahol Európa egyik legnagyobb présgépe található, amellyel készíthető rézkarc, linó- és fametszet is. Az eszköz valóban óriási – 1,5-szer 2,5 méteres –, így a teljes felületű használatához nem elég egy ember, legalább ketten-hárman kell működtetniük.
Kiállítás a senki földjén
Ezután Csabával az ArtPiknik helyszínére igyekszünk, miközben elmondja, hogy a közelben, a magyar–szlovák határon, a két sorompó között 1997-ben szabadtéri tárlatot rendeztek Kiállítás a senki földjén címmel. – Az egész esemény másfél óráig tartott, mert jöttek a magyar határőrök, és elzavartak minket, hogy mit képzelünk, a szlovák határőrök viszont mondták, hogy hadd nézzék már meg a képeket – emlékszik vissza. Aztán a telep korosztályi összetételéről beszél, a résztvevők általában harminc és negyven év közöttiek, köztük számos művésztanár van, míg a legidősebb alapító tagjuk a kilencvenegy éves Sánta László és felesége, Kun Cecília festőművészek. A telep szervezésében pedig nemcsak az alkotók, de a falu lakói is részt vesznek. – Itt mindenki segít, még a panziós is. Szerintem egy ilyen közösséget nem is lehet szándékosan, kívülről összerakni, ez magától fejlődik ki – mondja Csaba. A telepről írt könyvben is megemlítik, hogy bár a művésztelep műhelyként funkcionál, tekinthető művészeti laboratóriumnak, kollektívának, kulturális és közösségi térnek vagy mesterek, tanárok és diákok kapcsolódási pontjának is.
Képet adni a világról
Amikor megérkezünk a pár utcányira lévő Kossuth utca 28.-ba, az ArtColony bázisára, már belépéskor érezzük a fesztiválhangulatot. Más, mint amit az ember a Szigeten átél, inkább családias, baráti hangulatot áraszt. Az udvarban a házak mellett is már nagyban zajlik az élet: egy pultnál vadpörköltet és töltött káposztát osztanak, a nyári konyhában laska, palacsinta és sztrapacska készül, a közönség a padoknál ülve az Empty Pubs együttes zenéjét hallgatja.Az árnyas fák közötti Rönkszínpadra lépve Csaba felkonferálta Nátyi Róbert művészettörténészt, aki ismertette a telep idei témáját, amit a „wunderkammer”, magyarul csodakamra művészeti terminus ihletett.
A fogalom olyan helyiségre utal, ahol különleges, ember vagy természet által alkotott tárgyak láthatók, melyekből összeáll egy a világról alkotott képzet, vagyis megtudhatjuk azt, hogy a tulajdonosa hogyan is látta a világmindenséget.
A csodakamrák története a XVI. századi reneszánszban kezdődik, a főurak, a fejedelmek és az arisztokraták töltötték azzal az idejüket, hogy ilyen gyűjteményeket felépítettek. A csodakamrák a korabeli embernek nem csupán a körülötte lévő világról nyújtottak képet, magát a tulajdonost, gyűjtőt is reprezentálták, pontosabban azt az üzenetet, amit a külvilág felé szeretett volna mutatni a vagyoni helyzetéről, tudásáról, műveltségéről és az ízléséről. A kifejezésben másfelől benne van a csoda (wunder), ami utal a tárgyak különleges voltára, amelyeket filozofikus értelemben véve a tulajdonos ki szeretne emelni a létezésből, vagyis ami számára egy csoda.
Kinyílnak a csodakamrák
A megnyitó után Csaba tárlatvezetése mellett benéztünk a házakba, melyeket kiállítótérré alakítottak át. A wunderkammer hívószó inspiratívnak bizonyult, minden egyes művészt más-más módon ihletett meg. Volt, aki a saját apró dísztárgyaiból álló gyűjteményét állította ki egy kabinetszekrényben, míg Fürjesi Csaba stelázsipapírra készült nyomatán a ceredi asszonykórus tagjairól készített régi fotókat montírozta egymásra, így teremtve meg az énekes hölgyek wunderkammerjét. Egy másik művén pedig a Blanche the vidiot alkotócsoporttal az asszonyok énekét keverte össze elektronikus ütemekkel. A kiállított művek egymásra is hatottak, így bármelyik tárlatot is néztük meg, mindegyikben egy-egy újabb „csodakamra” tárult fel előttünk.
Akadtak filozofikus alkotások is: Eva Möseneder salzburgi grafikusművész például egy faág részeit helyezte fadobozok közé, melyeken az ágak túlnőttek, kifejezve azt, hogy a természetet nem lehet keretek közé szorítani. Volt olyan alkotó, akit egy másik művész ihletett meg: Bernhard Lochmann, a Mozarteum művészeti egyetem oktatójának ceruzarajzai Tóth Kinga vizuális művész, költő Éden című verséhez készültek. Sánta László pedig több képkeretet illesztett össze, melyek közepébe egy absztrakt alkotást helyezett el, hogy metaforikus módon megőrizze azokat a tekinteteket, amelyek először nyílnak rá a művészetre. Mondván, azok olyan kincsek, amelyeket tárlókban kellene védeni, mint a legféltettebb leleteket.
