Nem csoda, ha a mai magyar politikai rendszer masszív életképességével felpiszkálja a rendszerváltó értelmiség lelkiismeretét. Mert ők ugye nem ezt akarták. Diktatúra ellen léptek fel, polgári jogállamot igyekeztek létrehozni, s íme, egy autokratikus torzó jött ki belőle. Amely ráadásul működik, nem hív életre ellenerőt, harcos reformértelmiséget. Jaj, jaj, hát mit rontottunk el? Hol vetettük el óvatlanul mindennek a magvait? – tépelődnek egykori dicső szereplők, akiknek a döntő többsége már hosszú ideje kilépett vagy kiszorult a politikából. Na, nem komoly felelősséget vállalva, „én valamit nagyon elszúrtam, kövezzetek meg” alapállásból, hanem az értelem, a tisztánlátás talán utolsó megvillanásának igézetében.
Demszky Gábor például, aki már az Elveszett szabadság (2012) című könyvében sem fukarkodott az önkritikus megjegyzésekkel, két éve a Klubrádiónak adott interjújában azt emelte ki komoly hibaként, hogy túl nagy önállóságot biztosítottak a kerületi önkormányzatoknak. Vagyis a túlzott demokratizmus volt a baj. Ismert mintája az értelmiségi önbírálatnak: rosszat tettünk, mert elvakított a jó szándék. A remény, a naivitás.
Még így is rokonszenvesek ezek a megnyilatkozások, szépet tud villanni bennük a tisztesség, talán segítenek is megérteni ezt-azt, komoly súlyuk még sincs. Nem azért, mert már nem lehet változtatni a múlt dolgain (nem is kell, különben mi most nem élnénk), és nem is azért, mert nem szoktunk tanulni a történelemből. Egyszerűen a kelet-európai posztszovjet rendszerváltások folyamatában nem nagyon látni más irányt. Akik annak idején beleálltak, aligha követtek el fatális hibát.
Ez egy sajátos európai, félperifériás történet, így zajlik, ide vezet. Pluszokkal, mínuszokkal. Az autokratikus struktúrák folyamatos veszélyével. Ha nálunk nem kapaszkodnak meg, felbukkannak máshol.
A rendszerváltó értelmiség elvégezte a maga történelmi szerepét. Azt meg ostobaság lenne számonkérni rajta, hogy többre nem volt képes. Hogy hiányoztak belőle az igazán kreatív, eredeti irányok kitapintására alkalmas erők. Demszky az említett interjúban büszkén hangsúlyozta, hogy ők mennyit tanultak, mindennap orrba-szájba képezték magukat. Derék dolog, csak lehet, hogy kissé túltanulták a fejüket. Jó mintákat követtek jól, de számos csapda és ellentmondás kikerüléséhez új gondolatokra, innovatív helyzetértékelésre lett volna szükség. Ami viszont nem várható el senkitől.
Két lehetőség
A legújabb kori magyar történelemben két alkalommal nyílt lehetőség organikus rendszerváltásra, amelyben az új struktúrák a létező, de meghaladni kívánt társadalmi állapotból alakulnak ki – akár politikai forradalom útján: 1945-ben és 1989-ben. A második világháború után ott állt egy agrárjellegű ország, bukott elittel, mindenféle mozgalmi (kommunista, munkás-, ellenállási) bázis nélkül, de készen egyfajta népfrontos megújulásra. A világpolitikai helyzet azonban végül megakadályozta a „harmadik út” kialakítását, mert a Szovjetunió csak úgy érezte magát biztonságban, ha a saját, diktatórikus szocialista társadalmi modelljét építi ki új szövetségesi szférájában. A szerves alternatíva kialakítása mintakövetésbe torkollott. Amelynek itthon is voltak hívei, és megtették érte, amit kellett. Utána már hiába döbbentek rá, hogy ez nem ideálszocializmus, hiába szimpatizáltak az 1956-os lázadással, hiába helyezkedtek kritikai, reformer álláspontra a Kádár-rendszerben, a nagy történelmi pillanatban a radikális szocialista rendszerváltásban vállaltak szerepet. Elvakultan, világjobbító szándékkal. Tettük még akár erkölcsileg is igazolható, de a következményekért történelmi felelősség terheli őket is.
1989-ben hasonló, de ennél sokkal sajátosabb helyzet állt elő. Az évtizedek során, a konszolidációs folyamatoknak köszönhetően, kialakult egy működő szocialista valóság. Döcögő, rugalmatlan gazdasággal, centralizált, pártállami politikai rendszerrel, de mégis elfogadott új társadalmi normákkal, értékrendekkel, kielégítő életszínvonallal, biztonságérzettel. Az világos volt, hogy ez a társadalmi-politikai valóság változásokra szorul, mindenekelőtt a gazdasági működés, az emberi jogok, a politikai élet demokratizálása terén. Ugyanakkor komoly kérdést jelentett, mennyire szükséges belenyúlni a mélyebb társadalmi viszonyokba, a tulajdonszerkezetbe, a szociális védőhálóba, amely munkát, megélhetést biztosít. Vannak-e még kiaknázatlan forrásai a szocialista elképzelésnek?
Nem véletlen, hogy a demokratikus ellenzéket sokáig foglalkoztatta a közösségi tulajdon lehetősége, a baloldali reformcsoportok kifejezetten ebben látták a továbblépés, egy új típusú demokratizálódás alapját, és az átalakuló rendszer kezdetben szociális piacgazdaságként definiálta magát. Ez az irány valószínűleg harmonikusabbá tette volna a folyamatot, bárhova vezetett volna is, mert összhangban volt a társadalom akkori állapotával.
Azonban a világpolitika ismét közbeszólt. A szovjet reformfolyamatban nem tudott megerősödni az önigazgatási irányvonal. A gorbacsovi váltás a magyarhoz hasonló, mély konszolidációs, demokratizáló mozgások híján lavinaként zúdult az országra, egyre nagyobb káoszt teremtve. A Nyugat pedig nem társadalmi kísérletezésben, hanem a leszakadó kelet-európai régió minél gyorsabb adaptálásában, új piacok megszerzésében volt érdekelt. Így aztán a viták, felmerülő alternatívák ellenére a nyugati piaci és polgári demokratikus jogállami modell vált valóban reális opcióvá.Mindez ismét a társadalom megerőszakolását jelentette, igaz, vér és terror nélkül. A politikai és emberi szabadságjogokkal természetesen nem volt baj, de a gazdaság privatizálása, tőkés mintákba préselése annál több megrázkódtatást okozott.
Az emberek nem voltak felkészülve rá, hogy bizonytalanná válik a helyzetük, kicsúszik mögülük az állami támasz, könnyen elveszíthetik munkahelyüket, fegyelmezett alkalmazkodással, gyötrő rugalmassággal maradhatnak csak felszínen, le kell mondaniuk addig elérhető javak fogyasztásáról, kiszorulhatnak életük több megszokott helyszínéről, hogy belecsöppennek a törvényes egyenlőtlenség világába. Ahol a mesterségesen kialakuló új elit immár nem hatalmával visszaélve, hanem jogilag felszentelve uralkodik rajtuk.
Bizonyos szempontból ugyanaz történt tehát, mint a ’40-es évek végén. Megfelelő alapok nélküli, mintakövető rendszerváltás. Amely így a szocialista átalakuláshoz hasonlóan tudatos, céltételező társadalomépítés. Létező, tanulható modellek mechanikus, fundamentalista átvétele. Az értelmiség hajlamos világmegváltásként megélni ezeket a folyamatokat, vezető szerepet vállal bennük, eredményesen, és sokáig szabaddá is válik számára a pálya. Mert erre az elszántságra, energiára pont a változás kezdeti időszakában van szükség. Majd miután az új szerkezet elkezd valahogy élettel feltöltődni, a realitásokhoz alkalmazkodni, kitermeli a maga pragmatikus elitjét, fokozatosan kiszorul a hatalomból. Amit csalódásként él meg. Máshová futottak ki a dolgok. Az új ellentmondások, feszültségek, negatív képződmények láttán visszahúzódik csendesen vagy harsányan békés kritikai pozíciójába, és időnként felveti saját felelősségét is. Mit kellett volna másként csinálni? Hol hibáztunk? Nem felesleges, de lényegtelen önmarcangolás. Bizonyára sok mindent elrontottak, de alapvetően semmit.
Egyféle elszámolás
A rendszerváltó, demokratikus magyar értelmiség nem felelős közvetlenül a jelenlegi rendszer kialakulásáért. Egy ilyen lehetőség, változat bele volt kódolva a változásokba. Főleg azok után, hogy a mintaadó centrum belefutott egy súlyos gazdasági válságba, Oroszország pedig csak autokratikus irányban tudta stabilizálni magát, és nem sikerült harmonikus kapcsolatot kialakítania Európával. A nemzetközi érdekellentétek egyfajta hidegháborús formában jelentek meg, és a Nyugat és Oroszország között továbbra is így érvényesülnek. Mindkét fél szövetségesek keresésével, támogatásával igyekszik gyengíteni a másikat. Csak míg a Szovjetunió baloldali szerveződéseken keresztül törekedett befolyásra (volt is félelem szocialista előretöréstől Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban), a putyini Oroszország a szélsőjobboldalt karolja fel. Hiszen még ha akarna (ami abszurd lenne), se találna politikai súllyal rendelkező képződményt a baloldalon. Úgyhogy most a jobbos populizmus kísértete járja be a nyugati polgári demokráciákat.
Egy dolog miatt kéne csupán elszámolnia a rendszerváltó értelmiségnek a lelkiismeretével. Hiszen döntően szabadságszerető, az emberi jogokért, demokráciáért, emancipációs folyamatokért küzdő emberekről van szó. Vagyis humanistákról. Mégis részt vettek egy olyan folyamatban, amely szentesíti a társadalmi egyenlőtlenséget.
Törvényekkel védi a kizsákmányolást, az elnyomó tőkés elitet. Nem a szabadság kiteljesítése a progresszív humanizmus célja? Amely magában foglalja a felszabadulást a gazdasági béklyókból, az osztálykorlátokból is, lehetővé teszi minden polgár számára az egyenrangú, akár közvetlen részvételt a közügyekben, biztosítja az élethez való jog alapvető egzisztenciális feltételeit? Meg lehet békélni a korlátozott szabadsággal? Örökre maradjon annyi a kérdés, hogy éppen mit tartunk fontosnak belőle? És melyik részéről mondjunk le?
