;

vakok;segítségnyújtás;Kardon Annamari;

- „A nem nálunk, vakoknál is nemet jelent”

Kardon Annamarival hat éve ismerkedtem meg, amikor zenészpartnerével zongorázott a Városháza parkbéli Advent Budapesten tartott retromese-estemen. Játékuk elbűvölte a közönséget, és utólag tudtam meg, hogy Annamari nem konzervatóriumot végzett muzsikus, csupán gyermekkora óta zenél. Kapcsolatban maradtunk, azóta olvasgatom a közösségi oldalán az okos, olykor (joggal) indulatos, de mindig építő jellegű megosztásait. Amikor az egyik posztja kapcsán beszélgetni hívtam, a nevében is állatseregletet sejtető, óbudai Vasmacska kávéZOO-t javasolta, ahol nyulak, tengerimalacok, csincsillák, kacagó gerlék, halak és Emil, a kaméleon várja a város dzsungeléből kiszakadni vágyókat. Annamari törzsvendég itt Szikrával, a labrador kutyájával, mert itt nemcsak megtűrik, hanem szeretik is az ő szeme fényét a vendéglátók. A huszonhat éves Annamari ugyanis vak, Szikra pedig az ő segítőkutyája.

– Születésemtől fogva vak vagyok, de nem jártam a vakok iskolájába, integrált oktatásban volt részem, otthon pedig értelmiségi szüleim részéről következetes nevelést kaptam két testvéremmel együtt. Nem tettek kivételt velem a vakságom miatt, így megedződtem, ennek köszönhetően már külön lakásban, a párommal élek – meséli magáról Annamari. – A segítőkutyák nélkül bizonytalanul közlekedtem a városban, a fehér bot használatától pedig mindig ódzkodtam, mert az volt a tapasztalatom, hogy a látók idegenkednek a fehér botos, látszólag bizonytalanul közlekedő vakoktól. Amióta öt éve kutyám van, azóta tekintem magamat felnőttnek. Sokkal magabiztosabban indulok el, és a világ is inkább úgy tekint rám, mint egy másokról gondoskodni képes személyre. A most 11 éves Dandzsi, egy németjuhász volt az első kísérőtársam, ő már a szüleimnél tölti jól megérdemelt nyugdíjaséveit. Szikra két éve van nálam, ő három és fél éves, kis bohó, akit még tanítgatni, néha nógatni kell. Sikeres találkozás a miénk, ő választott ki engem leendő gazdinak. Mind maguk a kutyák, mind a kiképző szervezetek munkatársai hihetetlen jó ösztönnel választanak. Egyébként több mint ötmillió forint egy vakvezető kutya értéke, mi a kiképzésük után kapjuk meg őket.

– Ajándékként?

– Igen. Ő, Dandzsival együtt, életem nagy ajándéka. Velük sokkal inkább embernek érzem magam, mint vaknak.

– Az iskolába, vagyis az egyetemre is elkísérnek?

– Hogyne! A Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia alapképzése után tanácsadás- és iskolapszichológia mesterképzésre jelentkeztem az ELTE-re, terveim szerint jövő nyáron diplomázom. A zenészek mentális egészsége lesz a szakdolgozatom témája. Van egy francia szakos diplomám korábbról, és egy life coach végzettségem is.

Sokat tanulok, mert szeretnék minél több lábon állni, hiszen látássérültként nagyon beszűkültek a munkalehetőségeim. Ha a nyílt munkaerőpiacban gondolkodom, vakként szinte labdába sem rúghatok. Néha nagyon elkeserít, hogy diplomás, nyelveket beszélő fiatal nőként nem kapok a végzettségemnek, készségeimnek megfelelő munkát.

De nem adom fel, terveim és álmaim mindig vannak.

Érteni véljük, miért fordult autokráciába az Orbán-rezsim. Még inkább: képesek vagyunk feltételezni a Vezérről, hogy szentül hiszi, jót cselekszik, és csakis a népnemzeti konzervativizmus és a patrióta kereszténység vezethet a Kánaán felé csillagösvényen. Ezt ugyan kötve hiszem, mi több, ha időgéppel érkezne vissza egy milánói pizzafutár a kihűlt Margaritával 2097-ből, utolsó szavaival jelezve, Orbánnak lett igaza mindenben, akkor sem értenék egyet az embertelen, szenvtelen rendszerrel. A legszebb ideológiákból is kinőhet tankönyvi zsarnokság, de a krumplileves az krumplileves, a lopás meg lopás.