A tudásnak teszek panaszt (József Attila: Ars poetica)
Történt Európában, hogy népei egy jó kétezer esztendővel ezelőtti – máig pontosan tisztázatlan – eseménysor örököseiként egy történeti vallás, a kereszténység adatait tartják öntudatuk, földre és égre vonatkozó tudásuk létfontosságú elemeinek. A biblikus történeti múlt megbízhatóságát már Lessing „kétes”-nek („misslich”) nevezte, és azóta – a felvilágosodás hajnalától fogva – a kereszténység őstörténetére (a Jézus-mítoszra és a jóval a vallásalapító halála után kanonizált iratokra, a kereszténység elterjesztésére és más, mozdíthatatlan, de nem bizonyított, derűre-borúra cáfolt tényszerűségekre) vonatkozó feltevések egész garmadája született meg és kísért köztünk ma is. A feltevések itt zúgnak körülöttünk, és képtelen szaporasággal, ellenőrizhetetlen hemzsegéssel vesznek körül. Szinte azt mondhatnánk: ahány teológus, annyi változatát halljuk a Jézus-mozgalom őstörténeti esetlegességeinek és fontossági sorrendjeinek.
A kereszténység tisztán látó ellenfelei – a szellemtörténet legnagyobb elméire gondolok, Kelszosztól, Porphüriosztól kezdve Voltaire-en, Nietzschén, Bertrand Russellen át Hans Henny Jahnnig – évszázadok óta már Jézus történetiségét is kétségbe vonták, nemhogy bármily csekély történeti magot találtak volna az Újszövetség üzenetei mögött. Egyikük, Johann Wolfgang Goethe – aki evangélikusnak keresztelt pogánynak, Nap-imádónak tartotta magát – 1782-ben üde fanyarsággal azt írta Charlotte von Steinnek: Lassan annyira megcsömörlöttem ennek a drága Jézusnak a történetétől, hogy ezután más se mesélje el nekem, legföljebb ő maga. És immár negyven éves, amikor így foglalta össze kétségekkel elegy hitbeli álláspontját: A Krisztusról szóló mese (Das Märchen von Christus) azért létezhet, mert a világ még 10 000 esztendeig fennállhat, mégsem foghatja fel azt senki igazán – ugyanis a tudásnak, értelemnek és a fogalmi gondolkodásnak éppen annyi erőfeszítésre van szüksége, hogy igazolni tudja a legenda állításait, mint hogy megcáfolja.
Ami mármost az üggyel-bajjal kanonizált bibliai alapanyag kétezer éves teológiai feldúsítását illeti, ott menthetetlenül a feltevések, tévedések, hamisítások, csúsztatások, kifürkészhetetlen manipulációk özönébe cseppenünk, és csak egyet nem szerezhetünk meg bizonyossággal: a hit alapját képező üzenetek cáfolhatatlan világosságát. Már a XIX. század egyik legnagyobb evangélikus teológusa, Franz Overbeck megjegyezte: a teológia élősködő tudomány, minden elemét és állítását más diszciplínák halmazatából cseni, és – mintegy a tudományok Figarójaként – részismereteit óvatlanul és tetszés szerint fésüli a vágyak, akár jóhiszemű állítások és fogadkozások irányába. De maga Goethe is (a Faust első részében) ecetes hangnemben állapítja meg a teológia tudományos természetéről: Was diese Wissenschaft betrifft, / Es ist so schwer, den falschen Weg zu meiden, / Es liegt in ihr so viel verborgnes Gift, / Und von der Arzenei ist's kaum zu unterscheiden (Ami a teológia tudományát illeti, / Roppant nehéz ott a tévutat elkerülni: / Annyi rejtett méreg lappang abban, / Hogy a gyógyszertől alig-alig tudod megkülönböztetni).
És hogy minden tudóst és tudatlant megfontoltságra ösztönözzek, jelzem, hogy az elmúlt évszázadok történeti-kritikai Biblia-kutatásai után az ember szószéken és az igazság talaján állva egyaránt a legkínosabb körültekintésre van kötelezve. Hogy csak egyetlen teológiai tisztogatási kísérletet említsek: a Bultmann-féle „Entmythologisierung” („mitológiátlanítás”) után nemigen akadhat becsületes kutató, aki rendületlenül hinné az Újszövetség valódi történeti tartalmait. Rudolf Bultmann a nagy német evangélikus kritikusok nyomdokain jár, sőt a ma már elfeledett, bár soha meg nem cáfolt holland radikális iskola szemléletét idézi, Loman, van Manen, Van den Bergh van Eysinga és mások lángelméjű munkáit. Ő annyira lehántotta az Evangéliumról a sokáig őrzött gyermeki hitünk héját, hogy a szövegben néhol már-már az antik héroszok és félistenek, Aszklépiosz, Héraklész, Attisz vagy Mithrász alakjainak szinkretikus jegyeit véljük megpillantani, azaz Jézus alakjában már nem tudjuk meglátni azt az eredeti jellemrajzot, amelyet zsenge korunkban igaznak, megtörténtnek, tényszerűen rögzítettnek véltünk. Hölderlin látomásos himnuszaiban, szövevényes gondolati verseiben Héraklész és más görög mitológiai figurák Jézus testvéreiként bukkannak fel. Talán meglepő, hogy akadnak költők, akiknek műveiben a görög mitológiai hősök és Jézus alakja között szembeszökő rokonságok, tükröződések és szóhasználati átvételek rajzolódnak ki.
A mondott ködös háttérből, az őskereszténység első századaiból egy vádpont – és annak végzetes, évezredek értelmes együttélését mérgező eleme – a XX. században gyógyíthatatlan traumákhoz vezetett, és ma is bajossá teszi a higgadt beszédet. Erre az állításra utalok: a zsidók ölték meg Jézust. Ugyanis ehhez rögtön járul a könyörtelen következtetés: tehát megérdemlik egész szenvedéstörténetüket, ideértve a holokauszttal bekövetkezett „büntetést”. Itt nem a történeti magot kívánom részletezni, hanem rögtön kérdezem: létezhet-e az emberi lélekben, 2024-ben olyan emberi és jogos indulat, amely egy kétezer évvel ezelőtti – feltételezett, tudományosan nem tisztázott, de kétségtelenül sokak számára élet-halál fontosságú – állítással igazolhat egy tömeggyilkosságot? Lehet-e, szabad-e bármilyen igazolt vagy csak sejtett tudást kötélként használni? Lehet-e igazsággal vagy igazságnak vélt eszméért akasztani? Ha az egykori zsidóság nem fogadta el Messiásnak Jézust, akkor a későbbi kételkedők, a kritikus teológia óriásai mind- mind megérdemelnék a megsemmisítő tábort...? Meggyőzhet-e bármilyen hívő embert, aki a szószék árnyékában ül, egy ilyen mítoszi homályban „lezajlott”, csak a sérülékeny és ingatag hit világában tenyésző sötét feltételezés, és nyújthat-e magyarázatot, mi több, igazolást hatmillió ártatlan meggyilkolásához? Adhat-e felmentést a tetteseknek egy immár ezerszeresen okadatolt, túlélők vallomásaival hitelesített népirtáshoz? Szolgáltathat-e alapot vagy ürügyet egy embertelen dimenziókat öltött kataklizma tudomásulvételéhez?
Becsületes keresztény – ez talán tudós és tudatlan hívők közös meggyőződése – ma is a szeretet vallásának gondolja áhítatát. (Bár a többség kevésbé ismeri hitének érvényesülési történetét, mint hitvallásának olykor gépiesen elmormolt szövegét). A hívő közösség feledésének és emlékezésének torlódó képzetei gyorsan képesek felidézni elődeik sokféle szenvedését, néha lármásan hirdetett mártíromságát. Már jóval ritkábban hajlandó azonban emlékezni a kereszténység történetének kegyetlen – és a Hegyi beszéd értelmét megcsúfoló – történelmi rémtetteire. Pedig a szeretet parancsa arra kötelezné, hogy hitének (és olykor: felekezetének, vagy immár egyháznak tekintett közösségének) történetét ugyanolyan tüzetesen kutassa és tartsa szem előtt, mint a szépséges evangéliumi szentleckéket.
Én magam a figyelő rokonszenv és részleges rajongás igyekezetével, az eredeti szövegkörnyezet faggatása közben kívánok valódi tudást szerezni bármelyik vallásalapító üzeneteiről, emberi természetéről, szó szerinti közlendőiről (különösen akkor, ha az illető tollából jelentős mennyiségű irodalom származott). Mivel nemrég evangélikus templomban hangzott el embertelen – és kőkorszakot idéző kíméletlenséggel formált – vélemény a zsidóság vétkességi arányairól, és milliók megérdemelt sorsáról, azt hiszem, nem árt röviden felvázolni a nagy reformátor, Martin Luther alakját, hangütését, s most különösen a zsidóságra vonatkozó bestiális kitételeit. Az említett megbotránkoztató, a teljes zsidóságra és a holokauszt „jogosságára” vonatkozó lelkészi kijelentés ugyanis zökkenőmentesen illeszkedik az egyházalapító Martin Luther nézeteinek sorába.
A holokausztot soha semmivel nem lehet sem igazolni, sem teológiai érvekkel indokolgatva helyeselni.
Nem ritka tapasztalatom mindazonáltal, hogy sem az evangélikus hívők tömege, sem a lelkészek többsége nem ismeri az egykori katolikus szerzetes rettenetesen brutális hanghordozással előadott nézeteit. Kevesen látszanak tudomással rendelkezni Luthernek a huszadik századi náci katasztrófához vezető antijudaizmusáról és antiszemitizmusáról. Én személy szerint teológiai és rasszista gyökereket is találok Luther hátborzongató szövegeinek olvasása közben. Rengeteg írásában szétfröcskölt őrjöngését látva nemcsak Erasmus, hanem még az első reformátor pályatársai (Bullinger, Melanchthon és mások) is hangot adtak megrökönyödésüknek. Osiander például azt mondta: ez nem egy lelkipásztor, hanem egy disznópásztor modora.
Nincs hely itt arra – pedig megérné a fáradságot, hogy a tudás egyenes útján járva jelöljük ki magunkban ennek a lángelméjű, de súlyosan pszichopata személyiségnek a valódi jellem- és szellemrajzát –, hogy Luther zsidóellenességét felrajzoljam (csak utalok rá: ez az indulat a korai kezdetektől egészen halála napjáig tart, és a zsidók megtérítésének sikertelenségétől kezdve az 1546 februárjáig tartó Intelemig ívelve csak erősödik, és egyre embertelenebb). Meggyőződésem, hogy ha az érdeklődők és érintettek valóban ismernék Luther műveinek teljes kiadását, a Weimarer Ausgabe köteteiben lappangó, zsidóságra vonatkozó tirádákat, talán tárgyilagosabban fognák fel a reformátor szellemrajzát. Akkor láthatnák meg igazán a maga dermesztő valóságában Luthernek a német és európai történelemben játszott, magasztalásokkal eltakart áldatlan szerepét. A történészek egyöntetű ítélete szerint Luther nézeteitől és zsidógyűlöletétől Hitler pokláig egyenes út vezet. A nagy kultúrtörténész, Friedrich Heer szerint Luther gyilkos indulata megalapozta és a hívők szemében elfogadtatta Hitler barbárságát. Luther vele vitázó ellenfeleit, Münzert és Erasmust is megölte volna, és talán meg is teszi, ha támogatja a világi hatalom. Erasmusról képzelegve így mennydörög: Ellene akarok írni, még ha belepusztul is és megrohad; mert meg akarom benne ölni a Sátánt (Luther az egész világot a Sátán birodalmának tekinti; ezer átka van elevenekre és holtakra). Münzerről pedig így: Megöltem tehát Münzert, halála terhe a nyakamon lóg. De azért tettem, mert meg akarta ölni Krisztusomat. (Weimarer Ausgabe, I/195 és köv.)
Még fontosabb látni: Luther 1543-as művében (Von den Juden und ihren Lügen, A zsidókról és hazugságaikról) a hitleri „Endlösung” csaknem valamennyi eleme látható már. Milyen eljárást javasol a reformátor a zsidóktól való megszabaduláshoz? Hét pontot gyűjt ki és nevez meg a tudományos kutatás: 1. Fel kell gyújtani zsinagógáikat. 2. Le kell rombolni házaikat és, mint a cigányokat, kényszerlakhelyeken kell elhelyezni őket. 3. El kell venni vallási könyveiket. 4. A rabbik nem taníthatnak; ha terjesztik hitüket, halállal kell büntetni őket. 5. Korlátozni kell szabad mozgásukat. 6. Kényszerelkobzással kell megfosztani a zsidókat ingó és ingatlan vagyontárgyaiktól. 7. Kényszermunkára kell kötelezni őket.
Ezt a könyvet és a többi zsidóellenes művet csak nagy-nagy ritkán, futólagosan, henye és kurta sajnálkozással látszik szóba hozni az evangélikus emlékezet.
Látjuk, így virítanak és sercegnek a kezdetek. Principiis obsta: Ellenkezz már a kezdetekben – intett már Ovidius. Kevesen ellenkeztek, és senki nem mérlegelte a lehetséges végkifejlet tényleges horderejét. Elől a vallásos őrület – a végén a hatmillió halott. Pedig ma már tudjuk: minden fanatizmus szakadék, és van olyan, amely elemészti az egész emberiséget. Hogy ezt elkerüljük, ez a feladat.
Julius Streicher, a Der Stürmer című uszító hitleri szennylap kiadója 1946-ban, a nürnbergi vádlottak padján ülve azt mondta: Antiszemita sajtótermékek évszázadokon át jelentek meg Németországban. Nálam pl. lefoglalták Dr. Martin Luther egyik könyvét. Dr. Martin Luther ma bizonyára itt ülne helyettem a vádlottak padján – ha ezt a könyvet a vád képviselője figyelembe venné. Ebben a könyvben (A zsidókról és hazugságaikról) Dr. Martin Luther ezt írja: a zsidóság kígyófajzat. Zsinagógáikat fel kell gyújtani. Őket meg kell semmisíteni.
A nagy német filozófus, Karl Jaspers találóan jegyezte meg Luther említett könyvének elemzése közben: Amit Hitler tett, azt Luther javasolta – a gázkamrák segítségével elkövetett gyilkossági módszer kivételével.
Azt hiszem, ha olyan súlyos állítások hangzanak el bármely felekezet szószékéről, hogy „a zsidók maguk tehetnek a holokausztról, mert meggyilkolták Jézust”, akkor nem „lezárult egy ügy” – ahogy az evangélikus püspök fogalmazott –, hanem éppen ellenkezőleg: megnyílt egy új lelkiismereti korszak. Az efféle erkölcstelen felfakadások időhatárok nélkül meghosszabbítják a tisztázási munkát és a szembesülések sajgó folyamatait. És persze, semmi kétség, újra feltépik majd a zsidó túlélők és utódaik soha be nem gyógyuló sebeit.