;

Párizs;De Gaulle;német megszállás;francia ellenállás;

Párizs lakossága kitörő örömmel üdvözölte a „felszabadító” francia és szövetséges csapatokat. Már a főváros felé tartó erők útja is diadalmenet volt

- Párizs szabad! – 1944. augusztus 25.

Párizs felszabadítása kerek 80 év múltán is eleven a franciák kollektív emlékezetében.

Számtalanszor reprodukált fényképek örökítik meg a nagy esemény minden mozzanatát a 2. páncélos hadosztály tankjaitól addig a felejthetetlen jelenetig, amikor de Gaulle augusztus 26-án, az ünneplő tömeg kettős sorfala közt a Diadalív irányában gyalogosan végigsétált a Champs-Élysées-n. Pedig a „párizsi csata”, szigorúan katonai szempontból csak másodlagos, ha ugyan nem teljesen elhanyagolható epizód a II. világháború történetében...

Jóllehet 1944 derekán a szövetséges csapatok már Párizs közelében járnak, eredetileg nem állt szándékukban a főváros elfoglalása, már csak azért sem, mert nem tulajdonítanak neki különösebb stratégiai fontosságot. De Gaulle viszont nagyon is tisztában van a főváros visszafoglalásának szimbolikus jelentőségével, és ahhoz is ragaszkodik, hogy francia erők is vegyenek részt az általa szorgalmazott hadműveletben. Jóllehet ő már 1943 végén megegyezett Eisenhowerral a francia főváros felszabadítását illetően, a szövetséges katonai vezetés – legalábbis egyelőre – hallani se akar a dologról. Pedig 1944 nyarán a megszállt Párizsban még a korábbi éveknél is nehezebb az élet. Az általános káoszban (az üzemek leálltak, a metrószerelvények jó, ha negyedóránként közlekednek) csaknem lehetetlen élelemhez jutni. Az éhező fővárosban napról napra nagyobb a düh, az elégedetlenség, a kétségbeesés. Nem csoda, hogy július 14-e közeledtére (ez már az ötödik nemzeti ünnep a német csizmák alatt) a korábban belügyminiszteri államtitkárnak kinevezett, kollaboráns Joseph Darnand utasítást ad minden tüntetés elfojtására.

Hiába. Július 14-én, dacolva a tilalommal a Felszabadítás Párizsi Bizottságának felhívására százezres tömeg vonul végig a La Marseillaise-t énekelve a Champs-Élysées-n. A megtorlás ezúttal elmarad. Mintha ennek a dacos tüntetésnek a szikrája valamit lángra lobbantott volna. Az ellenállási szervezetek – látva a szövetségesek előnyomulását, a szétesett közigazgatást, meg a Vichy-rezsim támogatóinak menekülését – úgy érzik, megérett az idő a felkelésre. Az akkor huszonnyolc éves Jacques Chaban-Delmas (de Gaulle megbízásából ő az összekötő egyrészt a szövetségesek, másrészt a Belföldi Francia Erők, vagyis az FFI között) azonban nem nézi jó szemmel a lelkes készülődést. Az V. Köztársaság későbbi politikusát nemcsak az aggasztja, hogy a kommunisták csaknem teljesen fennhatóságuk alá vonták a párizsi ellenállást, az is világosan látja: a felkelés katonai támogatás nélkül bukásra van ítélve.

Chaban-Delmas azonnal Londonba megy, hogy tájékoztassa a szövetségeseket a robbanásveszélyes helyzetről. Egy héten át próbálja meggyőzni őket, de a szövetségesek hajthatatlanok. Közvetlen felettesével Koenig tábornokkal is konzultál; ez utóbbi, aki az FFI főparancsnoka, azt tanácsolja neki, próbálja meg minden módon fékezni a felkelés kitörését. Chaban-Delmas az amerikai erőkkel is tárgyal, majd augusztus 16-án dolgavégezetlenül visszabiciklizik Párizsba. De ahhoz már későn, hogy a felkelést megakadályozza. Addigra a felkelésre biztató plakátokat kiragasztották a fővárosban, és már a vasutasok, a metró-alkalmazottak, a postások, sőt, a vasmunkások is sztrájkba léptek.

A felkelők azonban váratlanul segítséget kapnak a megbénult városban, méghozzá onnan, ahonnan legkevésbé várták. Az a rendőrség, amely a megszállás éveiben szó nélkül hajtotta végre a nácik utasításait, engedelmesen szervezte a razziákat, és tartóztatta le az ellenállókat (sőt, még július végén is nem kevesebb mint ötszáz párizsi „zsidót” vett őrizetbe), augusztus 17-én csatlakozik a felkelőkhöz. Ezzel olyan automata fegyverekhez jutnak, amikkel már fel tudják venni a harcot a német géppuskák ellen. Bár az ellenállók egyelőre nem számíthatnak a szövetségesek katonai támogatására, a kommunista Henri Tanguy ezredes augusztus 18-án – hiába a Koenig-féle figyelmeztetés – a Denfert-Rochereau tér alatti főhadiszállásáról az FFI nevében kiadja az utasítást a felkelésre.

Reggel nyolckor kétezer civil ruhás rendőr egyetlen puskalövés nélkül birtokba veszi a Cité-szigeten álló rendőr-főkapitányságot, és kitűzi az épületre a nemzeti zászlót. Ezzel párhuzamosan az FFI emberei is akcióba lépnek. Elfoglalják a kerületi polgármesteri hivatalokat, a főpostát meg a stratégiailag fontos épületeket. A német riposzt egyelőre várat magára. A hatezer fős párizsi és tizenegyezer fős külvárosi helyőrség a német megszállás kulcsfontosságú pontjait védi: az Opera melletti Kommandanturt, a Tuilériákat, az Invalidusokat, a Katonai Főiskolát, a Rue de Rivolin levő ötcsillagos Hotel Meurice-t (ez a párizsi városparancsnokság székhelye, von Choltitz tábornok főhadiszállása). A városparancsnok csak 19-én déltájban ad engedélyt az ellentámadásra. A német tankok tűz alá veszik a rendőr-főkapitányságot, de az ellenállók Molotov-koktéljai elől hamar meghátrálnak. Délutánra már csaknem minden kerület fegyverropogástól hangos.

De Gaulle megbízottjait (mindenekelőtt Chaban-Delmast) váratlanul éri a felkelés kirobbanása, és igyekeznek az eseményeket ellenőrzésük alá vonni. Nem is csak azért, hogy háttérbe szorítsák a kommunistákat, ennél sokkal jobban tartanak a felkelés vérbefojtásától. Bár a németeknek kétségtelenül korlátozottak az erőik, minden eszközük megvan a felkelés leverésére. Ha csak az ellenállók nem húzzák az időt, hogy kitartsanak a szövetségesek megérkeztéig. Ebben a félig francia származású svéd konzul, Raoul Nordling siet segítségükre. Augusztus 19-én délután a gaulle-isták felkérik, próbáljon von Choltitztól fegyverszünetet kérni. A német tábornok még aznap este elfogadja az ajánlatot, majd a fegyverszünetet a rá következő napokon is meghosszabbítják. Csakhogy sok ellenálló nem hajlandó letenni a fegyvert, 20-án és 21-én is folytatja a harcot; a város különböző pontjain legalább ötezren rohamozzák meg a német állásokat.

Augusztus 20-án reggel elfoglalják a Városháza épületét; aznap jelennek meg az első barikádok a Latin-negyedben. A következő napokban még több épül, legalább hatszáz, holott ezeknek a barikádoknak már régen nincs olyan stratégiai szerepük, mint volt 1832-ben, 1848 júniusában vagy az 1870-es Kommün idején… Közben megindul a munka a kollaboránsok által elhagyott szerkesztőségekben, megjelennek az ellenállás első újságjai, a Le Soir, a Libération, a Combat. A peremvárosokban korántsem ilyen derűs a helyzet. A Normandiából visszavonuló egységek, amelyek nem tartoznak von Choltitz parancsnoksága alá, válogatás nélkül lőnek a civil lakosságra. A Das Reich hadosztály katonái Vincennes-ben például huszonhat embert mészárolnak le (a pár héttel korábbi Oradour-sur-Glane-ban elkövetett vérfürdőért is ők felelősek).

A párizsi felkelők a kezdeti sikerek ellenére is nehéz helyzetben vannak. Chaban-Delmas 19-én ismét Koenig tábornokhoz fordul katonai segítségért, máskülönben – érvel – a párizsi felkelés ugyanúgy el fog bukni, mint a valamivel korábban kitörő varsói. Mindenki tisztában van vele: de Gaulle közbenjárásán fordul meg minden. Ő augusztus 20-án érkezik Algériából Normandiába, és Saint-Lô mellett találkozik Eisenhowerral. Akit rögtön emlékeztet is az 1943 végén kötött egyezségre. Ám ekkor még, úgy látszik, nem sikerül meggyőznie az európai szövetséges erők főparancsnokát a párizsi beavatkozás szükségességéről. De két napra rá újabb üzenetet küld Eisenhowernak, ebben Párizs szorult helyzete mellett már a kommunista hatalomátvétel veszélyeire is kitér. Végül Eisenhower enged, és 22-én délután megbízza Bradley tábornokot, küldjön két egységet a francia főváros felszabadítására, a 4. amerikai gyalogos hadosztályt, valamint a Leclerc tábornok által vezetett francia 2. páncélos hadosztályt.

A tizenötezer fős katonai egység, amelyet alig egy éve Párizs felszabadítására hoztak létre Afrikában, augusztus elsején érkezett Normandiába, hogy egyetlen francia alakulatként részt vegyen a partraszállás utáni hadműveletekben. Augusztus 23-án reggel Bradley tábornok parancsára (a 4. amerikai gyalogos hadosztállyal együtt) Leclerc tábornok vezetésével 4000 katonai jármű és 200 kettős kereszttel megjelölt Sherman tank indul el a kétszáz kilométerre levő francia főváros felszabadítására. A Párizs felé tartó menetoszlop útja már másnap valóságos diadalmenetté változik. Ahogy mennek faluról falura, a helybeliek sírva-nevetve kitódulnak az utcákra, borral, teával kínálgatják a katonákat. Leclerc azt tervezi, dél felől vonul be a fővárosba, miközben Párizst az alakulat egy részével a Chevreuse-völgyén át, dél-nyugat felől fogja harapófogóba. Csakhogy a német ellenállás erősebb a vártnál. Von Choltitz ugyanis a dél-nyugati peremvárosokban helyezte el leginkább ütőképes egységeit. Errefelé voltak a leghevesebb harcok, de ez se szegte kedvét a katonák üdvözlésére összegyűlt tömegnek, úgyhogy a német katonák golyói a tankoknak integető civilek közül is sok áldozatot szedtek.

Leclerc 24-én este még mindig vagy tíz kilométerre van a főváros központjától; ráadásul attól fél, mi lesz, ha a 4. amerikai gyalogos hadosztály megelőzi, és a franciáknál hamarabb vonul be Párizsba. Ezért megbízza Raymond Dronne századost, hogy afféle előőrsként hatoljon be a fővárosba. Dronne még aznap este százötven emberével (akiknek jó része spanyol köztársasági) mindenféle kerülőutakon, harc nélkül meg is érkezik a Városháza elé. A századost nem sokkal ezután fogadja Georges Bidault, az Ellenállás Nemzeti Tanácsának (CNR) vezetője. Ezzel az aktussal egyesült a belföldi ellenállás a de Gaulle vezette Szabad Franciaországgal. Az eseményt az időközben francia kézre kerülő rádió is hírül adja. Az utcákon ünneplő tömeg, félreverik a harangokat. Pedig a neheze még hátravan.

Augusztus 25-én reggel a Leclerc-hadosztály bevonul Párizsba. Bár a németek számban kisebbségbe kerülnek, folytatják a harcot. De tizenkét órára felkerül a trikolór az Eiffel-toronyra, és egy órára a Diadalívre is. Leclerc tábornok a Montparnasse pályaudvaron rendezkedik be, majd egy óra tájban megindul a támadás von Choltitz főhadiszállása ellen, aki háromnegyed háromra tiszttársaival megadja magát, és a rendőr-főkapitányságon aláírja a kapitulációt. Innen a Montparnasse pályaudvarra viszik, hogy parancsot küldjön a még harcban álló német egységeknek a fegyverletételre. Nem sokkal ezután kapitulál az Hôtel Majestic (a német katonai főparancsnokság székhelye), majd a Kommandantur, végül, már késő délután, a Katonai Főiskolát védő német erők is megadják magukat. A Szenátus épületét megszállva tartó SS-katonák viszont utolsó töltényig kitartanak.

Még augusztus 22-én a német főparancsokság azt az utasítást kapja Berlinből, hogy „Párizst romhalmazzá kell változtatni, és a romokon az utolsó emberig ki kell tartani”. Von Choltitz azonban nem hajtja végre az utasítást. Nem akarta ő megvédeni a francia fővárost az esztelen rombolástól, sokkal inkább arról volt szó, hogy Párizs földig rombolása (német részről is) rengeteg emberáldozatot követelt volna, arról nem beszélve, hogy katonai szempontból akadályozta volna a Normandiából visszavonuló német egységek mozgását. De lehetett más oka is annak, hogy a magas rangú német katonatiszt végül megkímélte a francia fővárost. Miután részt vett Rotterdam és Szevasztopol lerombolásában, valamint az orosz zsidók egy részének elpusztításában, neki is előnyösebb volt, hogy a szövetségesek elsősorban „Párizs megmentőjét” látják benne...

De Gaulle is 25-én érkezik a fővárosba. Amikor tájékoztatják a kapitulációról, elfogja az ingerültség. Hogy azért, mert Leclerc tábornok aláírása mellett a kommunista Henri Tanguyé is felkerült a dokumentumra? Vagy az volt a baja, hogy nem várták meg az aláírással? Mindenesetre, este hétkor már a Városházára megy (itt van az FFI főparancsnoksága), és az épület első emeleti ablakából beszédet mond a téren spontán összeverődő tömegnek. Párizs aznap szabadul fel, a háztetőkön itt-ott még orvlövészek rejtőznek, az utcákon folynak a harcok, de a hangulat emelkedett, ünnepélyes: „Miért is szégyellnénk a meghatottságot, amely mindannyiunkat elfog, férfiakat és nőket, akik itt állunk megrendülten a haza földjén, a talpra álló és láncait saját erejéből letépő Párizsban. (...) Párizs! Meggyalázva! Megtörve! Kínpadra vonva! De felszabadítva! És a város önmagát szabadította fel, Párizst tulajdon népe tette szabaddá (…), a francia hadsereg és egész Franciaország (…), az egyetlen, igazi, örök Franciaország segítségével.”

A híres beszéd, amit de Gaulle meg sem írt, csak rögtönzött, már tartalmazza a fegyverben álló, egységes Franciaország mítoszát. Azt a legendát, amely szerint a Pétain-rezsim, meg a kollaboráció csak néhány hazaáruló, mindenre elszánt szélsőjobboldali bűnöző műve. Mert a többség, a nemzet egészséges része első pillanattól tudta, hol a helye. De Gaulle, jellemző módon, nem a francia ellenállást, hanem az ellenálló Franciaországot dicsőíti. Azt az általa megtestesített és általa képviselt képzeletbeli és idealizált Franciaországot, amely pártérdekeken felülemelkedve egy emberként száll szembe a megszállókkal. Ezzel a jobbközépet egész Franciaországgal azonosító legendával, amely még jó ideig lesz megkérdőjelezhetetlen alapzata a háború utáni politikai életnek, de Gaulle nemcsak a Vichy-rezsimet tette zárójelbe, mintha az meg se történt volna, ugyanígy figyelmen kívül hagyta azokat a kommunista ellenállókat, akik pedig nagy számban adták életüket a főváros és az egész ország felszabadításáért…

Ezt a könyvet és a többi zsidóellenes művet csak nagy-nagy ritkán, futólagosan, henye és kurta sajnálkozással látszik szóba hozni az evangélikus emlékezet.