- Hegyi Iván: Le a sombreróval!

Az túlzással sem mondható, hogy özönlött a tömeg a latin-amerikai premierre: a kánikulai napon, amelyet délután ötig lehúzott redőnyök mögött töltöttem az árnyas Naphegyen, 8208 néző váltott jegyet az este hétkor kezdődő találkozóra.

A mexikóiak abban az évben már másodszor jártak Európában: februárban egy meccsre átutaztak Rómába. Nem volt vidám kiruccanás, a világbajnoki címvédő olaszok 5-0-ra tángálták el őket, a zseniális Paolo Rossi mesterhármast ért el, akár az 1982-es vb-n a brazilok ellen (3-2).

Az ötöst Marco Ferreira, a Toluca kapusa kapta – 50 perc alatt –, így aztán csak háromszor védett a válogatottban, a nyáron a mexikói háló őrei közül már Olaf Heredia (UNAM) és Pablo Larios (Cruz Azul) kelt át az óceánon. Budapesten csak Mario Trejo, Manuel Negrete és a játékosként, edzőként egyaránt szép karriert befutó, legutóbb a Mallorcát a spanyol Király Kupa döntőjébe vezető Javier Aguirre játszott a „rómaiak” közül.

A magyarországi fellépés előtt a mexikóiak 3-0-ra legyőzték a finneket, egyaránt döntetlent értek el az ír (0-0), a keletnémet (1-1), valamint a svéd válogatottal szemben (1-1), és 3-0-ra kikaptak a szovjet együttestől. Egész évi mérlegük ennél imponálóbb volt: 8 győzelem, 6 döntetlen, 3 vereség.

A csapatot a világjáró Bora Milutinović irányította. A hajdani jugoszláv középpályás már a hatvanas évek közepétől nagyon szép helyeken – a svájci Winterthurban, aztán Monacóban, Nizzában – futballozott, majd 1972-től a mexikóvárosi UNAM légiósának állt. Öt évvel később ugyanott lett edző, míg 1983-ban kinevezték mexikói szövetségi kapitánynak.

E minőségében videófelvételeken tanulmányozta a magyar csapat játékát (is), és arra jött rá, hogy középen – a Róth Antal, Kardos József, Nagy Antal, Garaba Imre, Csuhay József, Disztl László hatosból rendszerint négy játékossal – roppant erős honfitársaink védekező játéka, viszont a széleken megbontható a magyar elhárítás. Ezért a két Javiert, Hernándezt és Aguirrét ékként előretolta, Manuel Negretét és Tomás Boyt pedig azzal bízta meg, hogy a középpálya két széléről minél többször zárkózzon fel a csatárpáros mellé.

Az elgondolás tökéletesen bevált: az első gólt Negrete, a másodikat Boy szerezte. Mindkettőt ragyogó akció végén. Az elsőnél Boy, Carlos Muñoz, Hernández, Aguirre, Negrete volt a labda útja, és a magyarok csak akkor találkoztak a gömbbel, amikor az már a hálóban pihent; aztán Aguirre érzéssel lépte át a labdát mögötte kiugró társának, aki kicselezte az először válogatott Andrusch Józsefet, majd gólja után bukfencet vetett a pázsiton (0-2).

A vereség lavinát indított el.

Mexikó válogatottját először és utoljára az 1958-as világbajnokságon tudták legyőzni hazánk fiai (4:0). Annak a meccsnek további különlegessége volt, hogy két jobbszélső játszott a magyar csapatban: eredeti helyén Budai II László szerepelt, míg a bal oldalon a harmadik gólt szerző Sándor Károly, alias „Csikar” tűnt fel. Az ellenfél kapujában az az Antonio Carbajal állt, aki 1950 és 1966 között öt vb-n szerepelt, tavalyi – 93 éves korában bekövetkezett – haláláig az 1950-es világtorna utolsó túlélője volt.

Majd 1984-től így következtek az egymás elleni eredmények honfitársaink szempontjából: 0-2, 0-2, 0-3, 1-5, 0-2. Nyilasi Tibor sosem örült annyira sérülésnek (utólag), mint 1984 augusztusában, amikor néhány nappal a „mexikói” meccs előtt le kellett cserélni az Austria–Wacker osztrák bajnoki találkozón (2-0). „Nyíl” két hét múlva visszatért a bécsi lilák Koncilia – Sara, Obermayer, Daxbacher, Zore – Prohaska, Baumeister, Turmer (Dihanich) – Drabits, Nyilasi, Polster összetételű csapatába, sőt, győztes gólt szerzett az Eisenstadt ellen (2-1).

Korábbi ferencvárosi csapattársa, Bánki József nekiment a válogatottnak a Magyar Hírlap hasábjain: „A hajrában végképp tömény unalomba és füttykoncertbe fulladt a magyar–mexikói mérkőzés. Egyszerűen semmi sem történt. Válogatottunk az utóbbi évek leggyengébb teljesítményével rukkolt ki, csapatjátékról beszélni sem lehet, s ezúttal az akaraterő is hiányzott a játékosokból.”

Serényi Péter sem dédelgette a fiúkat a Népszava sportrovatában: „A mérkőzés hajrájában a mexikóiak diktáltak. Dajkálták, időnként eldugták a labdát, s ez ellen a magyarok semmit nem tudtak tenni. Sajnos... Természetesen a számszerű eredmény, a vereség ténye is csalódást keltő és fájdalmas, de még kínosabb maga a játék.”

Az Esti Hírlap ennél is tovább ment: „Csapatunk az öt évvel ezelőtt nagy csalódást keltő Magyarország–Egyesült Államok 0-2-es mérkőzést idézte.” Hozzátette: „Mexikó együttesében több kitűnő játékost lehetett megismerni, nagyszerű a középhátvéd Chávez, az óriási területen küzdő Negrete és Boy, a szélsebes, jól cselező, helyét állandóan változtató Hernández és Aguirre.”

Annál inkább kiábrándított Milutinović összegzése: „Ezúttal nem a legjobb játékosokat küldtem pályára, de a fiatalok bizonyítottak.”

Olyannyira, hogy Hoffer József, a korábbi szövetségi kapitány nem győzte dicsérni az ellenfelet a Képes Sportban: „A mexikói válogatott mutatós névjegyet tett le, szereplése kivívta a nézők rokonszenvét, levonulásakor méltán érdemelte ki az ünneplést. A vendégek olyan gördülékeny, tetszetős játékot nyújtottak, hogy csak ámult a közönség. Percről percre vetettek be jól begyakorolt játékelemeket, s mivel ezek váratlanok, nemegyszer kivédhetetlenek voltak a magyaroknak, a hajrában igazi bemutató lett belőle. Robbanékony, hatásos volt a mozgás, szépségében is célratörő a technika.”

Mezey György szövetségi kapitány rezignáltan említette: „Nagyon bántott a rossz teljesítmény, a meggyőződés nélküli játék, aztán az is, hogy a közönség egy része minősíthetetlen módon bírálta Hannich Pétert és Hajszán Gyulát. Hozzáteszem: csapatunk különböző okok miatt nem lehetett eléggé ütőképes, a felfüggesztetteken kívül nem játszhatott Kardos sem.”

A kórus nem személyesen a győri játékosoknak, hanem edzőjüknek, Verebes Józsefnek szólt, akit abban az időben a hagyományos fővárosi nagy csapatoknál – mindenekelőtt az FTC-nél és a Honvédnál – provokatív „ellenségnek” tekintettek. Kardos azért nem játszhatott, mert éppen az ETO akarta átigazolni, de ezt adminisztratív úton meggátolták, így augusztus végén további négyéves szerződést írt alá az Újpesthez. A felfüggesztés kitétel pedig arra vonatkozott, hogy a már akkor is „százszor jobb olimpiát rendeznénk” színvonalú sportvezetés a válogatott-kerettagok közül a csepeli Kovács Attilát és Kőhalmi Gábort tíz évre, míg a kispesti Nagy Antalt és Varga Józsefet ennek töredékére – tizenegy, illetve tíz hónapra – elmeszelte az 1984. május 16-án tartott Csepel–Honvéd NB I-es mérkőzés (0-2) pályán kívüli „lerendezése” miatt.

A 0-2-k abban a periódusban nem sok örömöt hoztak...