A műanyag fogantyú belesimul a tenyerembe. Szeretem, ha olyan dolgot érinthetek meg, ami selymes és finom tapintású, mint egy puha kendő. Vagy ami igazodik kezemhez, mint a golyóstollam, amin apró hullámok vannak, és így minden ujjamnak külön helye van. Egyszer a villamoson megfogtam egy kapaszkodót, és alig bírtam elengedni, mintha a kezemről vették volna le a mintát hozzá. Egészen a végállomásig szorítottam, észre se vettem, hogy elmentünk a megálló mellett, ahol le kellett volna szállnom.
A műanyag fogantyú belesimul a tenyerembe, ez megvigasztal, nehéz tolni a kerekesszéket. Kicsit hátrabillentem, hogy könnyebben vegyük az akadályt. A régi út betonkockái hepehupásak. A kapu előtt megállunk, persze befele nyílik, de már tudom, mekkora legyen a távolság, hogy elférjünk. Áttolom rajta, bezárom a kaput. Ma menjünk jobbra, mondja, nem akarok bemenni a parkba. Engedelmeskedem, jobbra fordulunk. Összekulcsolja a kezét az ölében, vékony bőre alatt szinte látom, ahogy szertefutnak a karján az erek. Menjünk a Vigadó felé, régen nem láttam már a teraszát. Meséltem már neked, hogy fiatal koromban oda jártunk táncolni. Már mesélte, sokszor. Hagyom, hogy újra elmondja. Megállunk a zebra előtt, a lámpa nem működik, találomra elindulok. Egy vénembert toló fiatal lánynak csak megállnak. Egy ezüstszínű Skoda lassít, átenged bennünket. Járdasziget, következő gyalogátkelő. És milyen jó szakácsuk volt akkoriban, olyan csülköt sohase ettem azóta se. Nekem is ott volt az érettségibulim, de addigra már kiöregedhetett az a séf, mert a kaja nagyon rossz volt. Végül is nem az volt a lényeg, nem igaz, kérdezi, és hátrafordul. Mosolyog, két kis gödröcske jelenik meg az arcán, családi vonás, nekem is van. A park mellett az út egyenletes, könnyen forognak a kerekek. A fekete gumikra rátapad a por.
Kaviccsal felszórt emlékösvény mellett megyünk el, oldalt a város hírességeinek mellszobrai. A koszorúk színes virágai kivillannak az alacsony bokrok közül. Olyan ez, mint egy temető, csak halottak nélkül. Temetőbe nem szeretek járni, foszladozó ruhatár, ahonnan már sohase váltják ki a kabátokat az előadás után. Na, ezek se táncolnak többet, mondja nagyapa, ő is a szobrokat nézi. Azt a szakállast ismertem. Nagyanyádnak udvarolt, de Ilona engem választott. Jól tette, válaszolom. Igen, kevés időnk volt együtt, korán ment el. Kétéves lehettem, én nem is emlékszem rá. Szép asszony volt. Lehajtja a fejét. A vállára teszem a kezem, csontos, szinte szúrja a bőrömet még a könnyű kabáton keresztül is. A felhők szétcsúsznak az égen, a késő őszi nap sugarai a járdát pöttyözik a fák alatt.
Az emelkedőn előredöntöm a felsőtestem, úgy egyszerűbb tolni. Mintha vesztett volna a súlyából a múlt hét óta. A felkavarodó avar szaga körbenyargal bennünket. Felérünk a legmagasabb pontra, egy hídon állunk, alattunk leveleket sodor a víz. Leállítom a kerekesszéket, behúzom a féket, nagyapa mellé állok. Lenézünk a parkra. Kinyújtja felém a kezét. Nagyobb, mint az enyém, pont beleillik az öklöm.
Gyerekkorom karácsony délutáni sétái jutnak eszembe. Anyám rendszerint kiparancsolt bennünket, hogy nyugodtan elrendezhesse az ajándékokat a fa alatt. Persze csak évekkel később jöttem rá, hogy ez volt az oka. Senkinek se volt kedve kimenni a hidegbe, de muszáj volt. Nagyapa egyik kezével a húgomat tolta a gyerekkocsiban, a másikkal az enyémet fogta. A vastag sál szorongatta a torkomat. Ha éppen esett a hó, nagyot csatáztunk a parkban vagy fogócskáztunk, nagyapa nagyon gyorsan tudott futni. Visszafelé megálltunk ezen a hídon, vártuk a pillanatot, hogy felgyulladjanak az esti szürkületben a lámpák. Innen már nem volt messze a régi lakásunk, ahol várt ránk a Kisjézus csodája. Az elektromos gyertyák fénye mégis csak négyünk arcát simogatta.
Néha tenni kell egy sétát, mielőtt megtörténik az, amiért fohászkodtál, ismétli meg most is halkan a gyakran elhangzott családi bölcsességet. Helyezkedik a székben, kicsit oldalt csúszik, mielőtt felém fordul. Képzeld, a nyugdíjasklubban megismerkedtem egy nagyon kedves özvegyasszonnyal. Ő már régóta odajár, mondja, és közben hátrasimít egy arcába hulló ősz tincset. Szeme gondolataimat kutatja. Színésznő volt, valószínűleg láttam is színpadon. Dús haja van még mindig, és ha nevet, nem tudom megállni, hogy ne nevessek vele én is. Egy napközis csoport bukkan ki a fák közül, hangosak, a híd pallói dobognak a lábuk alatt. A tanárnővel együtt körénk gyűlnek. Nézzétek, ott egy kacsa, kiabál az egyik. Csak csendesen, Áronka, ne ordítozz, na, menjünk tovább, a gyalogátkelőnél megállunk, és bevárjuk a többieket.
Nagyon örülök, nagyapa, mosolygok, de a gödröcske nem akar megjelenni. Hogy hívják, kérdezem. Anna, Annuska. Szép neve van. Menjünk tovább, hűvösödik. Begombolom a kabátomat. Kioldom a féket, legurulunk a hídon. Elsétálunk a régi villák mellett, itt, a park oldalában majd száz éve sorakoznak egymás után. Abban a sárgában egy háziorvos lakott. Hozzá vitt el anyám, amikor kitaláltam, hogy rendes fülbevalót akarok hordani, és lyukasztassák ki a fülemet. Sokat vártunk. Az idős doki nem használt fájdalomcsillapítót, a második szúrás még jobban fájt. A park mögé jutunk, a magas tölgyek hosszú árnyékot vetnek a kávézó asztalaira. Ide nem szoktunk beülni, drága, inkább turistáknak való. Nehezen férünk el a székek mellett, egyet félre is kell állítanom, majdnem felborul. A táska húzza a vállamat, szíja belevág a bőrömbe. Az ölébe tehettem volna, gondolom. Megrázom a fejem, és örülök, hogy nem látja. Akkor feltűnt volna benne neki a vastag mappa.
Az orvosi leleteket tegnap hoztam el az onkológustól. Nem biztató, mondta a doki, meg kell beszélnünk a következő lépést, jöjjenek be a jövő héten az apjával. A nagyapám. Igen, persze, vele.
Nyújtózkodik egyet, aztán összehúzza magán a kabátot. Előveszem a támlára akasztott szatyorból a sálját, megszagolom, odaadom neki. Egy mozdulattal a nyaka köré tekeri. A bársonyos anyag érintése segített a döntésben. Most nem mutatom meg neki a papírokat, talán majd ha visszaérünk, vagy akkor se. Anna, Annuska, tényleg szép név.
betegség;kerekesszék;nagyszülők;
2024-08-31 08:30:00
