Nem akarom felmelegíteni azt a pitét, hogy igazából milyen rendszerben is élünk, félig vagy tán egészen diktatúra-e, netán csinos önkényuralom, amely ügyel a részletekre és a szépségtapaszokra. Az általános szabadság és autonómia bizonyos fokú sérülése után nekem már mindegy is, hogy minek nevezzük, mert már nem jó élni benne. Már csak megtűr, miközben fojtogat. Ezért válnak egyre fontosabbá azok a kis szigetek, ahol még nem a NER az úr, ahol még viszonylag magunk döntünk a dolgaink felett. Baráti és családi kör, néha a munkahely, szerencsés esetben az iskola.
Ezért is becsülöm nagyra azokat, akik mindent megtesznek a saját szigeteik és köreik megőrzéséért, nem törődnek bele a szűkítésükbe, sőt néha még bővíteni is tudják azokat a kiállásukkal. Nem ők állnak nyerésre az egyes csatákban, de ez még nem jelenti azt, hogy ők lesznek a végén a vesztesek. Sőt! Ilyen jó példát mutatott fel az elmúlt napokban a Kalligram igazgatója, aki nem várta meg, hogy a Mathias Corvinus Collegium (MCC) által felvásárolt Libri Kiadói Csoportban apadni kezdjen az autonómiája (például mikor és mit ad ki), hanem vállalta a függetlenség jóval rögösebb útját. Hiszen tudjuk, hogy mire számíthat egy kisebb kiadó úgy, hogy nincs mögötte egy nagy kereskedelmi hálózat.
Mi, olvasók a könyvesboltokban egyelőre nem látjuk annak jelét, hogy az MCC bármit is változtatott volna a kiadási politikán, egyelőre még ott vannak az izgalmas szerzők tartalmas könyvei a polcokon az izlandi Jon Kalman Stefánssontól a Goncourt-díjas Mohamed Mbougar Sarrig, Tompa Andreától Orhan Pamukig. És folyton jönnek az újak. Bár mire az olvasókhoz is leszivárognak a kényszerű kompromisszumok (ha például Ákos novelláit vagy Pataky Attila önéletrajzi regényét próbálják eladni irodalomként a neves szerzők árnyékában), addigra már régen rossz. Addigra a kockát már rég elvetették. A szakmai műhely, az ízlés és tudás elegye az, ami egy kiadó igazi értékét adja, és ezt külső szempontokkal sokkal könnyebb lerombolni, mint hosszú évek alatt felépíteni. A Kalligram ezt féltette, és csak drukkolni tudunk, hogy a félelme alaptalan lesz.
Mint ahogy könnyű egy iskola tartását is megroppantani azzal, hogy látványosan veszik semmibe a szakmai autonómiáját. Hiába mondta a Madách igazgatója, hogy hosszú távon jobban járunk, ha a gyereket okosítjuk a telefonhoz (hogyan kell jól és mértékkel használni), minthogy hagyjuk magunkat tiltásokkal végképp lebutítani. Most meg szintén csak drukkolhatunk, hogy az évkezdési engedetlenségi akciójukkal sikerül visszanyerni valamennyit a máris veszni látszó szabadságukból.
Az évnyitón elhangzott Cicero sokat idézett mondata is: minél közelebb áll egy birodalom a bukáshoz, annál őrültebbek a törvényei. Ezt az optimizmust nem osztom, a NER ugyanis az első pillanattól őrült módon rombolt le mindent, ami nem ő maga volt (néha azt is). Ha ezt fokozta is, szinte már fel se tűnt. Csak annyit tehetünk, hogy a magunk fogyatkozó szigetén nem engedjük garázdálkodni. Amíg lehet. Vagy amíg odébb nem áll.