Rég látott botrányt kavart a magyar irodalmi életben a Péterfy-házaspár (Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva) Utas és holdvilág névre hallgató umbriai ösztöndíja, melynek elnyerői egy hónapon át nyugodt körülmények között alkothatnak majd Olaszországban. A toxikus magyar közéleti viszonyok elől pár éve Olaszországba költöző házaspár ugyanis a következő kritériumokkal hirdette meg az alkotói ösztöndíjat: a pályázónak rendelkeznie kell legalább egy, nem magánkiadásban megjelent szépirodalmi művel, amely könyvkiadónál látott napvilágot, és kereskedelmi forgalomba került, illetve, hogy az illető „nem részesül és nem részesült a Magyar Művészeti Akadémia vagy bármilyen, a NER-hez köthető szervezet, vagy (2018 decemberét követően) a Petőfi Irodalmi Múzeum ösztöndíjából.” Ez utóbbi feltétel többeknek szemet szúrt.
Tompa Andrea nem tartotta szerencsésnek a megfogalmazást „ugyanis nincsenek fekete-fehér helyzetek, magam sem tudom, hogy én hol állok, állnék mások szemében egy efféle megmérettetésben” – reagált a szerző.
Kollár Árpád költő, műfordító, irodalomszervező szerint pedig a kiírás „megbélyegzi egy közösség az állami ösztöndíjakat elfogadó fiatalokat”.
Ha már a fiataloknál tartunk, megszólalt az ügyben több pályakezdő alkotó, köztük Bodor Emese is, aki rámutatott, Péterfy Gergely 2019-es A golyó, amely megölte Puskint című könyve megjelenését is a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. A Literán olvasható írásban kiemelte, önmagunkat „NER-függetlennek” tételezni egyenértékű azzal, hogy kivonjuk magunkat a mindannyiunk életét alakító politikai és történelmi valóság alól. „A NER nem csak a kormánypártból és az általa fenntartott intézményekből áll, hanem a teljes keretrendszert megszabja, amelyben ma a kultúránkról beszélni lehet. Nem születhet meg benne mű, ami nem kényszerül rá, hogy valamiképpen viszonyuljon hozzá vagy érintkezésbe kerüljön vele” – írta.
A megnyilatkozások nyomán Péterfy Gergely jelezte, el fognak gondolkodni, hogyan lehet a jövőben úgy megfogalmazni a kiírást, hogy senki olyat ne zárjanak ki belőle, aki méltó lenne rá.
„Az idei pályázatra mindenki adja be a jelentkezését, aki szeretne eljönni!” – tette hozzá. Azóta a Pro Arte Libera oldalán található kiírás szövege is módosult, eszerint az Utas és holdvilág Alkotói Ösztöndíj elsősorban azoknak szól, akik „nem részesülnek alkotói ösztöndíjban a magyar államtól”.
Kapaszkodókra és koncepcióra van szükség
Vida Kamilla költő a Literán megjelent részletes cikkben fejtette ki véleményét a pályázati kiírásról. Megírta, szerinte az ösztöndíj kiírása „a magyar politikai valóságban értelmezhetetlen mértékegységet választ a NER-től való távolság meghatározására”. Személyes útjáról, valamint a fiatal irodalmárok helyzetéről, lehetőségeiről kérdeztük.
Miközben 2021-ben megjelent köteted, a Konstruktív bizalmatlansági indítvány egy politikával átitatott, rendszerkritikus mű, a szóban forgó ösztöndíj kapcsán kiállsz azokért, akiket az első kiírás kizárt a pályázási lehetőségből. Mennyire szolidárisak egymással a magyar irodalmi élet szereplői?
Amit a cikkben megírtam, azért is írtam, mert nem új jelenség: régóta folyik akörül vita, hogy hogyan érdemes és hogyan nem érdemes a szakmánk jövőjéért harcolni, alternatív kultúrpolitikai ajánlatokat megtenni. Első pillanatban engem meglepett, hogy ez a vita még mindig itt tart, mint a legelején, pedig 14 évünk volt megismerni a rendszert és azokat a logikákat, ami mentén működik és működteti a kultúrát. Ezekben a vitákban sokszor nem értünk egyet a kollégákkal, de azt kell, hogy mondjam, hogy a gyakorlat szintjén sok előremutató gesztus van a közegben, látok szolidaritást. A cikkben is arról írok, hogy számos alternatív intézmény született az elmúlt években, amelyeknek a célja például a tehetséggondozás erősítése, hogy legyen miben megkapaszkodni a fiatal szerzőknek, vagy van olyan kezdeményezés, ami a szociális nehézséggel küzdő pályatársakat segíti. Sokan vállalnak olyan feladatot a közegben, ami nem elsősorban saját láthatóságukról, hanem a közös ügyeinkről szól. Erre nem mondanám azt, hogy semmi, ez a valami.
Mi volt a te írói utad, és mikortól kezdett el foglalkoztatni ez a bizonyos távolság a NER-től?
Művészcsaládba születtem, otthon fontos volt az, hogy támogassanak azon a területen, amiben tehetségesnek tűntem, amit élveztem. Főként édesanyám szervezte ennek a hátterét, mindenféle meseíró és egyéb pályázatokra beküldte a szövegeimet, mondta hétvégente, hogy akkor üljek le egy mesét írni a Tettyei Mésztufabarlangról, mert ott van most egy aktuális kiírás, hogy alkossuk meg a barlang fiktív „eredettörténetét”. Anyukám rendszeresen olvasta is, valamennyire javítgatta is az írásaimat. Volt olyan, ami neki nagyon tetszett és nem hitte el, hogy miért nem díjazzák sehol, ezért minden lehetséges helyre elküldte, egyszer végül kapott egy díjat. Egy öngyilkos mozdonyvezetőről szólt a novella. Aztán nagyobb lettem és akkor már elküldte a pályázati anyagomat a híres-neves sárvári táborba, ahonnan sokan elindultunk. Onnantól nem volt megállás, megismertem a kortársaimat, meg idősebbeket is, mentünk együtt a József Attila Kör és a Fiatal Írók Szövetsége táboraiba, illetve a Kabai Lóránthoz köthető tehetséggondozó táborokba. Az egyetem miatt a fővárosba költöztem, és akkor ez a csapat még erősebben összekapcsolódott, együtt illeszkedtünk be a kortárs irodalmi közegbe, írtunk, buliztunk, műhelyeztünk majd megalapítottuk a saját intézményeinket is – számos lap, tábor, beszélgetéssorozat alakult ki ennek a millenial írógenerációnak a szervezésében. Az Orbán-rendszer mindig is foglalkoztatott, gyerekkorom óta az érdekel legjobban, hogy milyen és milyen lehetne az ország, amiben élünk. Nemcsak kulturális kérdések foglalkoztatnak, hanem átfogóan a magyar belpolitika. A Partizánnál dolgozom, elsősorban a Vétó Ruff Bálinttal című műsoron, ami a politikai bátorság, a politikai felelősség és a politikai cselekvés fogalmain keresztül értelmezi a jelen történéseit.
Hogy él meg egy fiatal szerző ma az írásból?
Sehogy. Persze nem is biztos, hogy meg kell élni egy fiatal szerzőnek, inkább az a nehézség, hogy semmi nem tervezhető ezzel kapcsolatban, nagyon szűk azoknak a köre, akik látnak maguk előtt egy befutható pályát, akkor annak nekiindulnak és ha eleget írnak és elég jól, akkor egy idő után lesz anyagi megbecsültsége ennek. Vannak ösztöndíjak, ilyen-olyan projektek, amikben részt lehet venni, a publikációkért is jellemzően fizetnek valamicskét, ez a legtöbbeknél hobbiként tud működni egy egész életen át, miközben valójában ehhez értenek, ezt csinálják jól, ezzel a tevékenységükkel tudnak leginkább hozzáadni a közösséghez, de végül megmarad szabadidős tevékenységnek, vagy pedig annak sem: amikor az ember elkezd dolgozni és családot alapítani, nem lesz annyi szabadidő és máshova kerülnek a hangsúlyok, egyszerűen abbahagyják. Nincsen álláspontom a művészeti alapjövedelem kérdésében, és nem is tudom, hogy lehetne az ügyet megoldani, előrelépni benne, vagy kell-e egyáltalán. Annyi biztos, hogy szomorú, ha nagy tehetségek azért hagyják abba az írást, mert nincs idejük adott esetben a családfenntartás mellett alkotni.
Nehéz fölmérni, hány emberhez ért el az ösztöndíj kapcsán elinduló felháborodási-hullám híre, de egy irodalmi életen belül lejátszott meccsnek tűnik. Kit mozgat meg a kortárs magyar irodalom hazánkban? Ugyanezt a közönséget érdekli az irodalmi közélet?
Nem mozgat meg széles tömegeket, ez nyilvánvaló. És ahhoz, hogy ez ne így legyen, nemcsak jó művek és az írók kellenek. Nem az a megoldás, hogy írjunk „közérthetőbben”, bármit is jelentsen ez. Olyan kultúrpolitikára lenne szükség, ami gondol valamit arról, hogy a technológiai változásoknak köszönhetően hogyan darabolódott fel a figyelem, illetve átfogó koncepciója van oktatás és kultúra kapcsolatáról: szükség lenne arra, hogy a kortárs kultúra valóban hozzáférhetőbb és vonzóbb legyen mindenki számára, de nem az esztétikai kódrendszer leegyszerűsítése ennek a módja. Hogy az irodalmi közélet kiket érdekel, erről is vannak elképzeléseim. Én is néha kívülről ránézek egy-egy teljesen partikuláris beefre, amit hosszú Twitch-streamekben vívnak egymással a tartalomgyártok, és valójában elképesztően hasonlít. Minden vita ugyanarról szól, mint nálunk: dilemmák arról, hogy a nyilvánosság előtt szereplőknek hogyan kell felelősen cselekedniük, megnyilvánulniuk. Hogyan érdemes viszonyulni a közösség által rossznak, károsnak ítélt dolgokhoz? Közösen vagy egyénileg érdemes fellépni? Milyen módszereket érdemes alkalmazni? Egy ideig abszurdnak tűnik, ahogy ott ülnek a Twitch-szobában a századik ilyen vitánál, és persze fűszerezi személyeskedés is olykor az ilyesmit, de talán minden szubkultúrának ezek a legfontosabb kérdései, és nem véletlen, hogy folyamatosan visszatérnek.
Mit gondolsz, a te generációd képes lesz véget vetni a kulturális színtéren tapasztalt, évtizedes kettéosztottságnak?
A megosztottság felszámolása sok esetben fals vágykép. El kell fogadnunk, hogy mindig lesznek érdekellentétek, és vannak dolgok, amiket nem lehet és nem is kell párbeszéddel megoldani. Én személyesen inkább azt tartom feladatomnak, hogy az általam kívánatosnak tartott víziókról, irányokról beszéljek, amikor erre lehetőségem van, és álljak az ilyen típusú kezdeményezések mellé. Író és író között egyébként érdemes megtalálni a lehetséges érdekegyezést. Mindannyian ugyanazt csináljuk, vélhetően vannak hasonló fogalmaink arról, hogy ebben hogyan szorulunk segítségre, milyen lenne a jó munkakörnyezet, hogyan lenne érdemes az államnak ehhez hozzáállnia, mitől lesz jó a kortárs irodalom? Nem lesznek mindenben egyetértési pontok, de ahol van, azokon szárba szökkenhetnek közösségek, közös gondolkodások, adott esetben politikai munka is kezdődhet a célok eléréséért.
