- Mindenki megkapja érdeme szerint - Bíró Péterrel a bűn hosszú árnyékáról

Ha a szobrot nem is, de a felsőbb kapcsolatait leleplezhetné: hogyan sikerült ilyen jó reklámot kieszközölnie a könyvéhez, amelyben a Gellért-hegyi Szabadság-szobrot demonstratívan szivárványszínűre festik?

A keresztállítással láthatóan nem egészen az én terveimhez tartják magukat. (nevet) Lehet sírni, szomorogni meg felháborodni azon, ami a szoborral történik, és hogy miért történik mindez, de azt gondolom, az a csoda, hogy csak most történik. Mert hát annyira kilóg a földből, annyira látszik és annyira nyilvánvaló, hogy jelent ott valamit a város közepén. Csak idő kérdése volt, hogy az ösztöneiktől, a feltartóztathatatlan késztetéseiktől vezérelve kisajátítsák ezt is. Kb. ahogy a kutyák vizelik körbe a fákat. Valószínűleg kerestek valamit a városban, amihez még nem nyúltak hozzá, viszont elég hangsúlyosan, mindenki számára érzékelhető és érezhető módon oda tudnak tenni egy olyan jelet, amitől az csak az övék lesz. Hasonló gesztus, mint anno a kokárdával. Ez elég jellemző a fiúkra: nem nagyon szeretnek adni, nem is nagyon megy nekik, szemben az elvevéssel és a kisajátítással, ami a természetükből fakad.

Nem árulva el, mi lesz a regényben a szobor sorsa, a valóságban milyen jövőt jósol neki?

A mostani látványát tekintve arra gondoltunk a szerkesztőmmel, Tóth-Czifra Júliával, hogy kilövik majd az űrbe, de mint látjuk, túl optimisták voltunk.

A Hosszú árnyék, habár a Kádár-kor visszásságai éppúgy megjelennek benne, mint ahogy a regénybeli NER-miniszterelnök egy a fővároshoz közeli falu határában, kilépve a bokrok mögül, ujjával az ajka előtt hallgatást kérve, de mégsem politikai regény.

Nem, nem az. Vissza is utasítanám. Szerintem a politikát és az irodalmat nem lehet összehozni. A közéletről is úgy szokás vélekedni, hogy az már a sajtó területe, nem a szépirodalomé. Ugyanakkor Orbán Viktorék mindent megtettek azért, hogy a politikájukkal együtt bevegyék magukat a mindennapjainkba. A regényben primer módon nincs szó politikáról, de bizonyos szereplők motivációjának megértéséhez felhasználható, és fel is használtam.

A regényben kering egy szintén Hosszú árnyék című regénykézirat, melyben az Urbán Andornak átkeresztelt miniszterelnököt Kádár János balkézről származó fiaként aposztrofálják. Mikor hallott először erről az urban legendről?

Egy időben az a szólam járta – miközben a 2010 óta tartó fájdalmas és gyötrelmes folyamatokat próbáltuk feldolgozni, hogy tulajdonképpen: mi is ez az egész, ami történik? –, hogy Orbán Viktor valójában a kádári örökség folytatója. Ennek a mondásnak a direkt és szándékosan vad megfogalmazását hozza be az én egyik főhősöm teóriaként. Ez egy nagyon-nagyon durva poén, de sem én nem állítom ezt, sem a regény valóságában nem gondolja senki egy pillanatig sem, hogy ez igaz, mindenki tudja, hogy ez egy manifeszt baromság. Egyetlen célja az elvakultság felmutatása. Ami elvezet oda, hogy fontos lenne tisztázni: hogy lehet jól nem szeretni Orbán Viktort? Mert ezt még nem sikerült kitalálnunk. Általában rosszul tudjuk nem szeretni: túl agresszíven, túl kiismerhető, túl zsigeri módon. Gondolatként ez a regényben is felbukkan, hogy ez az út bizony alapvetően magunkon keresztül vezet: a saját és a közös múltunkon át, az egymás és a magunk iránti felelősség ritkán könnyű és még ritkábban derűs megpróbáltatásain át.

Ahogy a Budapesthez közeli erdőmélyi faluba sem könnyű eljutni a regényben. Ám szeretetteljesen, humorral és nagy ismerettel szól erről „a magyar faluról”, a képzeletbeli Szentistvándról – hol keressük a valóság térképén a mintáját, és milyen szereppel bír(t) az életében?

Szentistvánd modellje Pilisszentlászló, ahogy a hozzá közeli „nagyvárosé”, a regénybeli Szentandrásé pedig Szentendre. A ’90-es évek közepén vettünk ott egy házat, ami úgy történt, hogy ránéztünk a térképre, és azt láttuk, hogy van itt egy település a főváros környékén, amit 15-20 kilométeres sugárban erdő vesz körül. Már Mátyás király és Csák Máté idején is vadászterület volt. A mellette vezető utat valamikor a ’70-es években építették, addig az erdei csapásokon Szentendrére közlekedő falusiakat afféle hegyi jetiként aposztrofálták. Mi persze nem „víkendesek”, hanem idegenek voltunk. Így hívtak minket: idegenek. De felejthetetlen volt. A tavasz, a tél, a hó, a füst, ahogy mentél az utcán, mert a házakat persze fával fűtötték. Alapvetően szeretettel gondolok rá, az emlékek megszépítő erejével, mert azért nem mindig volt könnyű – az idegeneket az ott élő tótok nem könnyen és nem gyorsan fogadták el, ha egyáltalán.

Mindemellett különös figurák gyűjtőhelye a falu, elsősorban az „idegenek”: egy titokzatos kriptaőr avagy nemzeti kegyhely-gondnok, aki az elhunyt gróf úrral beszélget álmában, egy meseszép doktornő, egy lecsúszott író-tanár. De a tölgyfa alatt söröző helyiek, a gyerekét vesztett falugondnok, a vezetni nem tudó önkormányzati mindenes, a lusta postás… és el ne felejtsem: egy kuvasztestű, de aránytalanul rövid lábú kutya! Létező figurák?

Bundi a legvalóságosabb szereplője a regénynek, igen, ő tényleg létezett. A kegyhely- és a falugondnok, Szamovics és Dukon figurájának pedig fontos köze van a regény megszületéséhez. A barátaim mondogatták mindig a ’90-es években, hogy nagyon jó ember vagyok, csak olyan szomorú, mint egy kriptaőr. Ennek nyomán meg is született akkoriban három-négy Szamovics-novella, tehát ez a páros már réges-régen összeállt. Amikor pedig úgy gondoltam, jó lenne ismét írni, ennek a két figurának szerettem volna a korábbinál jóval tágasabb teret adni, egyszer az életben hadd fussák ki magukat… A többiek körülöttük menet közben társultak hozzájuk. A vadászházat lakó Katókára viszont azért volt szükségem, mert a regény gondolata tulajdonképpen azzal az említett „belső regénnyel” kezdődött, amelyben a dolgok a helyükre kerülnek, mindenki megkapja azt, ami jár neki az érdeme szerint…

Vagyis egy bosszúregény. A bosszú árnyéka…

Abszolút mértékben. Szokták mondani, a régi bűnnek hosszú az árnyéka, és itt valóban bűnről, ezzel együtt bűnügyi, krimiszerű regényről van szó, bár a megoldásra itt nem igazán rájönnek, az csak valahogy, így-úgy, kiderül. Sok krimit olvastam és fordítottam is, és ezek alapján mondhatom, a jó kriminek igazából nem a bűntény a tárgya, hanem maga a bűn. A krimiket is ezért szeretik az emberek, mert a bűn érdekli, megérinti őket. Az irodalomnak pedig a történetmeséléssel karöltve ez az alapvető funkciója: megérinteni az embereket. Azzal, ami fontos nekik. Amit ismernek. Az egymás ellen elkövetett kisebb és nagyobb bűnök pedig ilyenek.

Bűn és irodalom – el is jutottunk a regény azon szálához, amely egy könyvkiadó velejéig cinikus világát szcenírozza. Minden bizonnyal sokan fogják majd találgatni, hogy melyik kiadó szolgálhatott modellként (pedig annyira nincs is rejtve, akárcsak az Urbán–Orbán névváltás). Szándékos a pellengérre állítás?

A silányságot helyes és vicces dolog pellengérre állítani, amúgy pedig ha olyanokról van szó, akik efféle könyveket írnak és adnak ki, akik tudatosan, napi szinten árusítják ki, árulják el az irodalmat és élnek vissza az emberek bizalmával, az a legkevesebb, hogy megkapják a magukét. Sőt érezzék megtisztelve magukat, hogy egy ilyen regény szereplői lehetnek. Lásd párhuzamként Orbán Viktort.

Amellett se menjünk el azért, hogy mind az irodalomban, mind a politikában megvan ennek a silányságnak az igen széles befogadói igénye. A gagyi szórakoztató regények példányszámai magasan felülmúlják a jól megírt, magvas gondolatokat magukénak tudható könyvekét. Műfordítóként, szerkesztőként miként látja azt az olvasói közeget, amelybe most a regénye is érkezik?

Íróként az embernek, ha már ilyesmire adta a fejét, nagyon sok választása nincs, hogy kivel áll szóba a regénye. A kollégákkal, a barátokkal, a kritikusokkal, a szakmával? Ha nagyobbra tekint, akár megpróbálhat a hatalomnak is megfelelni, mondjuk ösztöndíjak reményében. Ám azt gondolom, nem ördögtől való, ha olyan könyveket próbálunk írni, amiket megértenek az olvasók, amik kísérletet tesznek arra, hogy kicsit a zsigereikre, az érzékeikre hassanak, amik átélhetők.

Miben különbözik ez a sokat kárhoztatott, rossz értelemben vett manipulációtól, amely a silány könyvek vagy akár a propaganda sajátja?

Semmiben, és persze mindenben. Azt gondolom, hogy ha az irodalom tökéletesen racionális valami lenne, ha a lelkünket megkerülve csak a józan eszünkre hatna, nem élte volna túl az elmúlt pár ezer évet. Nem kárhoztatnám azt az irodalmat, ami kifejezett céljának tekinti, hogy érthető és átélhető, sokak számára megközelíthető legyen. Nem bánnám, ha a tömegirodalom is ezen a színvonalon lenne.

+1 KÉRDÉS
Az első két regénye között 11 év telt el, a második és harmadik közt 22. Ha folytatódik ez a szántani sorozat, „a negyedik első regénye” 2057-ben fog az olvasók elé kerülni, 93 éves korában. Bizakodó a hosszú élet tekintetében?

Ez az a regény a három közül, amelynek a végére érve azt éreztem, hogy az van a papíron, amit szerettem volna az elején: szép és szomorú történetet akartam írni, ami azért ugyanakkor vicces is. Ami csapong az érzelmek között. Hogy írok-e újabbat, nem tudom. Annyi bizonyos, az olvasás és az írás ott van életem legfontosabb szenvedélyei között. És az írás még az olvasásnál is jobb. Hihetetlen szórakoztató és tanulságos volt az a másfél-két év, amit ennek a regények a megírásával tölthettem. Esterházy Péter írta, hogy azt hallgatja sokaktól, micsoda küzdelem, gyötrelem, szenvedés az írás, de ő kicsit félve és szégyenkezve vallja be, hogy az első mozdulatától az utolsóig nagyon-nagyon szereti és élvezi. És azt hiszen, erről szól az egész. Azt kellene még megtanulnom, hogy ne foglalkoztasson szemernyit sem, hogy megjelenik-e, amit írok, vagy hogy el fogják-e olvasni, de a tökélynek erre a fokára még nem sikerült eljutnom.