1956. október 24-ét írtak. Édesapját ezen a napon lőtték le, amikor elszámolásra igyekezett a Rico Kötszergyárba. Pedig Dömök Gábor figyelmeztetett a rádióból: akinek nincs halaszthatatlan dolga, maradjon otthon. Dömökkel később évtizedekre kollégák lettek. A híreket 1964 és 1995 között hallotta a közönség Pármai Évától. A nyugalmazott rádiós magánkiadásban tárta a nyilvánosság elé életének gyermekkori élményeit, és a rádiós évtizedek szubjektív, a történelem sodrásában megélt emlékeit. Ataluti címmel mutatta be a Magyar Újságírók Országos Szövetsége.
Bartl néni hőstette
Ataluti! – kiáltotta be kétéves kislányként Éva egy rákosszentmihályi kőkerítésre felcsimpaszkodva egy elhagyatott villaház lehúzott redőnyei felé. Ezt a piacról jövet minden alkalommal megtette. Soha nem derült ki, mi volt a mondandója, lehetett jelentéktelen megfigyelés, de 1942-ben már mélyen beégett szorongásokat is megélhetett.
– Egyszer Rinhoffer bácsit elvitték. Csupa szív ember volt, mindig kaptam tőle egy szem málnacukorkát. Kár volt azért elvinni, mert nem szerette a sárga csillagot
– idézi Éva, miként élte meg a magyar történelem talán legsötétebb korszakát. Akad néhány, de olyan időszak nem sok, ahol az állam és a lakosság egy része fordult a polgárai ellen, százezerszám küldve vágóhídra őket.
A háborúban lebombázták a házukat. A szomszédok pincéjében laktak. Éheztek. Egyik reggel katonák törték be a pinceajtót. „Fasiszti?” kiáltással törtek előre, puskájukkal feldúlva mindent. Amikor visszajöttek, szuronyukkal néhány asszonyra böktek, köztük Éva édesanyjára, noszogatva őket felfelé. Erre Bartl néni hatalmas pofont kevert le a kislánynak, aki sírva rohant az anyjához. A katonák leengedték a fegyverüket, és kimasíroztak a pincéből.– Megmentettem az életüket – mondták akkor nekem –, elmaradt a malenkij robot. Pedig Bartl néni volt a hős. Nem tudni, honnan merített erőt az óriási pofonhoz a tehetetlen, vézna, öreg testéből-lelkéből.
Éva apja megjárta a Don-kanyart, de hazajutott. A magas, fekete, szigorú szemű erős ember helyett egy beesett arcú, megfáradt szemű öreg nézett vissza rá a kórházban. Vézna karjával sírva akarta magához ölelni Évát, aki félt az idegentől. A hangja viszont már az apjáé volt. A Kresz Géza utcába költöztek.
– Egy Hecht Manó nevű bácsiról nekem egy manócska jutott eszembe, de a szüleim intettek, ne legyek tiszteletlen, mert az a vendégség, ahol jártak, nem volt jó nekik
– meséli Éva a holokauszt megpróbáltatásairól. A legmegrázóbb pillanatot tizenhat évesen élte meg. Édesapja 1956 októberében Debrecenből érkezett vissza Budapestre. – Bekapcsoltuk a rádiót, ahol a későbbi kollégám, Dömök Gábor közölte: fegyveres csoportok támadták meg a Rádiót, további intézkedésig csak az hagyja el az otthonát, akinek halaszthatatlanul sürgős dolga van. Apámnak volt.
El kellett mennie elszámolni. Nem tért vissza. Október 26-án mehettem ki először, elrohantam a Rico Kötszergyárba. Szerencse, hogy nem egy nappal előbb mentem, mert belefuthattam volna a Parlament előtti vérengzésbe. Láttam a nyomait. Apámat a temetőben kerestük. A kijárási tilalom korlátozása miatt ez napokig tartott. Névtelen koporsófedeleket emelgettem én is. Nem volt egy leányálom. Anyám találta meg végül apámat november második felében. A halotti bizonyítványát október 24-re állították ki. Mellbe lőtték.
A Kresz Géza utcai házban lakók színeváltozása is megmaradt Évában. Akkor találkozott először azzal, hogy „az ember kifordítható”.
A Szabadság Rádió Nyugat felé könyörgött, hogy állítsák meg a szovjetek bevonulását
Tanítónőből Aase anyó
Éva már az általános iskolában rengeteg verset tudott kívülről. Mint mondja, jó feje volt. Másodikos korától minden iskolai ünnepségen felléptették. Rafael Márta operaénekes – Lehel György, a rádió szimfonikus zenekara későbbi karnagyának felesége – a nőszövetségben is érintett volt, így Éva ott is fellépett. Az énekesnő mesélt neki arról, hogy László Endre, a Csinn-bumm cirkusz szerkesztője meghallgatást tart a rádióban. Felvették. Nyolcadikos mutálásáig kereste a zsebpénzt, édesapja vitte próbákra. A középiskola éveiben Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába járt. Bródy Tanítónőjének rég várt szerepe helyett azonban a Peer Gynt Aase anyóját kapta.
– Tizenhat éves koromban szép kislány voltam, apám halála után azonban egy csúnya, nagy orrú, vastag szemöldökű öregasszony lettem. Ez szembe is jött velem, amikor az akadémiai felvételin megkaptam, hogy „ide már 30 éves öreglányokat is felvesznek?”
– emlékszik Éva.
Édesapja halála után elszegényedtek. Nem lehetett bebizonyítani, hogy apja nem harcolt az „ellenforradalom” idején, így nem kaptak özvegyi juttatást. Édesanyja azt mondta, nem könyörög senkinek, és elment dolgozni. Az ő keresetéből éltek. Éva fellépéseket vállalt. Később magyar–történelem szakon diplomázott Szegeden, majd az újságíró szakot is elvégezte. Közben bedolgozott a rádióba. Rózsahegyiékkel járta a vidéket. Egyszer Bánki Zsuzsa színművésszel és Lator László költővel került egy autóba, a másik kocsiban Bessenyei Ferenc, Básti Lajos, Kohut Magda, Berek Katalin utazott. Bánki férje, a sofőrként velük tartó Barlay Gusztáv rádiórendező kérdezte tőle, nem akar-e jelentkezni a bemondómeghallgatásra. Ötszáz közül Pármai Évát és Borenich Pétert választották 1964-ben.
– Szegeden, Kecskeméten, Pécsen konferáltam élő operaközvetítéseket, a Zeneakadémián, a Vigadóban, a Zenetudományi Könyvtárban műsort vezettem. Körmendi László kollégám mondta később, hogy nem szereti azokat a műsorvezetőket, akik „tudnak olvasni”. Hát én megtanultam a szöveget mindig. Örömmel láttam a minap, hogy a veronai operagála műsorvezetői sem olvasnak. Bősze Ádám is így csinálja. De én nem voltam hozzáértő, nekem sokat kellett tanulnom Kroó György zenetudóstól, Meixner Mihály és Kertész Iván komolyzenei szerkesztőktől – mondja Éva. Beszédtechnikát még Rózsahegyinél tanult László Andor operaénekestől.
– Az első hajnali műsorvezetésemet alaposan elaludtam – mosolyog. – Nyár volt, magasföldszinten laktunk, az ablakot nyitva tartottuk. Valaki beordított: „Kapja össze magát, mert elkésünk!” A sofőr volt. 4 óra 10 perckor. Kikaptam a szekrényből egy ruhát, egy pár cipőt, pizsamában átugrottam a földszinti korláton, és kerékcsikorgással megindultunk. A 4.25-ös Rákóczi-indulóra már bent ültem. Biztos, ami biztos, mesterem, Körmendi Laci is bement, hátha elalszom. A déli híreket még a hajnalos mondta, így gondoskodó férjem hozott utánam pár dolgot a hajnalban sebtében összeszedett téli zsákruhához és téli cipőhöz: jó érzékkel egy nyakláncot és egy kölnit.
„Gavarit Maszkva”
Éva kezén átfutott a történelmi idők minden fontos mozzanata 1964 és 1995 között a gulyáskommunizmustól a vasfüggöny lebontásán át a Horn-kormányig. Tények, és a hírek, amiket mondani lehetett róluk: a vietnámi háborúról, az új gazdasági mechanizmusról, a prágai tavaszról, Csernobilról, az ellenzéki kerekasztalról.
– Mi nem politizáltunk, mi híreket mondtunk – meséli. – Néha azért benne volt a véleményünk a hangsúlyban. A pártközpont elvtársai rendszerint a 22-es adást hallgatták, ekkor hangzottak el azok a hírek, amiket normális ember már nem hallgatott meg.
A telexre emlékeztető kőnyomatosokról olvastunk, amelyeken nem volt se nagybetű, se írásjel. Bejelöltük, ki meddig mondja, és zömmel átolvasás nélkül blattolunk. A vezetőség ott állt az üvegablak mögött, és nézett bennünket. Eltakartuk a szemünket, nem akartuk érezni, hogy láthatók vagyunk.
Éva olaszul és oroszul beszélt, de az utóbbinak nagyobb keletje volt akkortájt. Orosztudását ötödikes korától gyarapította. Felnőttkoráig levelezett Margarita Sarapovával az Urál menti Tyumenből. Még 1956-ban is kapott tőle csomagot Berlinből, pokróc, konzerv, csokoládé érkezett egy Ursula nevű kislány közvetítésével, és a szöveggel: „most biztos nagyon utáljátok az oroszokat”. A levelezés akkor szakadt meg, amikor Margarita férjét az afgán határhoz vezényelték.
Moszkvába is eljutott Éva, amikor a szovjet és a magyar rádió főbemondói, Jurij Boriszovics Levitán és Körmendi László találkoztak egymással. Körmendit nagy tudású úriemberként, élő lexikonként ismerte meg Éva, Levitán 19 éves korától Sztálin orosz hangjaként működött. A vezér beszédei csak az ő érces orgánumán szólalhattak meg a „Gavarit Maszkva” után. A háború kitörését először Molotov, aztán ő közölte. Hitler vadászott rá mint a nemzeti egység hangjára, negyedmillió márkás vérdíjat tűzött ki a fejére.
– Körmendi Laci elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy az oroszokkal szembeni ellenszenve miatt nem fogadta Levitán ölelésre hívó gesztusát. Annyira megijedtem, hogy fogtam magam, és az orosz nyakába ugrottam. Ettől kezdve csak velem beszélt. A külügy eligazított bennünket, mit nem szabad tőle kérdeznünk – az nem volt benne, hogy kezet kell vele fogni –, egyebek között nem hozhattuk szóba Sztálint. Levitán viszont rögtön azzal kezdte: Mint tudja, barátom, Sztálin… Végül külön autót kaptam, így eljutottam a Novogyevicsi temetőbe, a Rubljov Szentháromság-ikonját őrző székesegyházba és a Kremlbe is. Levitán végül egy Puskin Múzeum-albummal is meglepett, mivel elpanaszoltam, hogy ott nem lehetett kapni.
1941 június 22. Jurij Boriszovics Levitán beolvassa a hírt: Németország hadüzenet nélkül megtámadta Szovjetuniót. A hitleri Harmadik Birodalom hadműveletét Barbarossa-tervként ismerte meg a világ.
Éva 1968 hatását Csehszlovákiában élte át. Se magyarul, se oroszul ne szólaljon meg, intette a prágai rádió külügyi osztályának vezetője, aki jól tudott magyarul. A Smetana-terem 3. emeleti közvetítőpáholyában mindenki hátat fordított neki. Később bocsánatot kértek tőle, de hozzátették: mesélje el odahaza, hogy utálnak bennünket 1968-ért. És ennyire igazuk volt!
A szállodában a külföldi újságírókkal már olaszul beszélt. A szobájában volt, amikor kopogtak. – Egy felvidéki londiner volt, és azt mondta: „Herr Hermann meghívná önt egy aperitifre.” A borravalójának a háromszorosát adom – közöltem vele –, ha elmondja az úrnak, hogy ez már nem fasizmus, én pedig bár magyar vagyok, de nem vagyok rosszlány.
Titokzatos káderlapok
Éva szerint az állambiztonság nem kerülgette a külföldre járó rádiósokat. Egyszer érezte a kitüntető figyelmet, amikor színházrendező férje 1968-ban disszidált. Nem tudott róla, egy hétig kereste a kórházakban. Amikor kiderült, mi történt, a rádió elnöke hívatta. Bizalmi állásban volt, számítani lehetett a kérdésekre. Hárs István, aki szerinte nagyszerű ember és vezető volt, azt mondta neki: nem azonosítja a disszidenssel, de két kérése van: váljon el (ez egy héten belül megtörtént), és öt éven belül ne kérjen útlevelet. Nem kért. A kerületi rendőrkapitányságra többször is behívatta, a lakására is kimentek. A végrehajtók is megérkeztek: a vagyonmegosztás után az ingóságaik felére az állam tartott igényt. Édesanyja és a lánya volt otthon, ezért a hatóság másnap kopogtatott megint. Kollégái, szomszédai minden mozdíthatót elszállítottak addigra. Amikor a végrehajtó benézett, látszott az arcán, hogy megkönnyebbül: semmit sem lehet végrehajtani.
És hogy mikor volt a legjobb élni az elmúlt ötven évben? Ez egyszerű kérdés szerinte: 1970 és 1980 között volt valamiféle biztonságérzet. Már nem jött a fekete autó, nem volt csengőfrász, lehetett Nyugatra utazni. Ahogy letelt az öt év, ment ő is Rómába a kislányával és az édesanyjával. Ott vette észre, hogy követik, de nem zavarta. Nem volt takargatnivalója.
– A rádióbemondói munkám mellett én azért sem politizáltam, mert nem vagyok politikus alkat. Azt észleltem, mi az a köpönyegforgatás, mert én ezt már ’56-ban megtapasztaltam.
Egyik napról a másikra homlokegyenest ellenkező világnézetet kezdtek vallani az emberek. A hatalmas párttagok másnap keresztet kezdtek viselni. Később, 1993 környékén az addig kiváló kollégák is egymás torkának ugrottak: „Te kommunista! Te MDF-es! Te szadeszos!” Akkor én Körmendi Laci kislányának mondását idéztem föl, amikor a gyerekek az óvodában dicsekedtek – „Az én apukám párttitkár! Az én apukám operatőr!” –, mire a gyermek azt mondta: Az én apukám Apuka!” Ez jutott eszembe. Én Pármai Éva vagyok, hagyjanak békén. Mindenki utálni kezdett, mert nem mondtam meg, hová tartozom. A végső lökést az adta meg, amikor egy 15 órai híradás előtt bejött a személyzetis az adóstúdióba, és közölte, nagy változások lesznek, megnézhetem a káderlapomat, és átírhatom. Átírhatom? Mit írjak át? Fogalmam sincs, mi van benne, és nem is akarom tudni. Amint elértem a nyugdíjkorhatárt, eljöttem.
1989-től megjelentek az első magánkézben lévő kereskedelmi rádiók, 1997-ben az első kereskedelmi tévék is. Éva nem sajnálja, hogy ebben az időszakban már nem volt aktív.
– Nem hallgatok rádiót. A Kossuth egy ideig a fürdőszobában volt bekapcsolva, hét órára beállítottam az ébresztést, majd pánikszerűen kikapcsoltam.
Az állami rádió számomra nem az, ami korábban volt. Az ennél erősebb megfogalmazásaim 1956-tal elérték a csúcspontjukat. Amit akkoriban átéltem, olyan mérce, olyan határ, amit nem akarok átlépni. Tévét nézek, külföldi adásokat, a Rai 1-t például vagy a YouTube-on podcasteket, Csányi Vilmossal például. Nyolcvannégy vagyok. Nem mindegy, mit gondolok? Ha aktív lennék, valószínűleg kemény véleményem lenne.
Olykor belehallgat a Bartók és a Classic műsorába, de utóbbinál zavarja, hogy nem mondják be a mű címét. A stílust se tudná követni. A magyar nyelv ereszkedő hanglejtésű, mondja, de aki ma megszólal, végtelenített szalagként beszél. – Ha vége egy tízperces mondatnak, nem lehet tudni, mi volt az eleje. Nincs beszédművelés. Mondatértelmezés sincs. Hadarás, motyogás van. Divat lett slendriánnak lenni, a közbeszédben is.
