Mielőtt Little Richard lemezre énekelt, a Greyhound buszhálózat pályaudvari büféjében tisztította a tányérokat szülővárosában, a Georgia állambeli Maconban. A nehéz melótól megszabadította a szám, amely viszont nem születhetett volna meg a munka nélkül. „Kicsi Ricsi” ugyanis így emlékezett: „Nem mertem visszaszólni a főnökömnek. Ezért, amikor a legszívesebben neki mentem volna, azt dúdoltam magamban: awap bopa lup bop a wop bam boom!”
A Tutti Frutti volt az egyetlen dal a korongon, amelyet Little Richard maga zongorázott. (Meggyőződése szerint már gyerekkorában feltűnő billentyűs játéka mentette meg a marginalizálódástól.) A többi felvételen Huey „Piano” Smith keze siklott a billentyűkön, a Tutti Fruttit pedig azért hagyta ki, mert az véletlenül került az albumra, és nem volt ideje megtanulni. A rögzítések szünetében Bumps Blackwell producer és Little Richard kiment egy közeli bárba. Ott Richard leült a zongorához, elkezdte játszani a Tutti Fruttit, Blackwell pedig felkiáltott: „Ezt is felvesszük!”
A szám olyan sikert aratott, hogy kislemezen is kiadták, és félmillió példányban kelt el.
Ám Richard anyagilag nem járt különösebben jól, mert szerződése szerint minden eladott korongért csak fél cent illette meg. Így 25 ezer dollárhoz jutott, ami nem volt kis pénz, de a már-már (vagy ténylegesen) őrjítő hatáshoz képest…
Igaz, nem sokkal később Pat Boone is elénekelte a számot, és a 12. helyre került vele Amerikában, míg Richard csak a 17. pozícióig jutott. Ezt Richard a fajüldözésnek tulajdonította, ugyanis a hírhedt Ku-Klux-Klan ellene is kampányolt a rock and roll korai éveiben, noha név szerint nem említették őt „az Amerika ifjúságának megmentését” hirdető szórólapokon.
A 17. hely ellenére a Tutti Frutti minden idők leghíresebb dalainak egyike lett, a Rolling Stone magazin az örök lista 43.-jaként jegyezte. Richardról meg azt írták 1955-ben: „Nagyobb feszültség van körülötte, mint egy erőműben.” S akkor tegyük mindjárt a Tutti Frutti mellé a Long Tall Sallyt, a Lucille-t, a Good Golly Miss Molly-t…
A The New Yorker azt ajánlotta: „Próbáljuk meg elképzelni James Brownt, a Beatlest, Jimi Hendrixet, Otis Reddinget, Bob Dylant, Mick Jaggert, David Bowie-t, Janis Joplint, Elton Johnt vagy Prince-et Richard elektromos töltése nélkül.”
Maga Richard azt hangoztatta: „Tiszta szívemből érzem, hogy én vagyok a rock and roll feltalálója.” Ez testes túlzás volt ugyan, de a nagyot-mondó kétségkívül a pompás pionírok közé tartozott. Fényes ruhákban, nőies sminkkel, széles mosollyal közvetítette a romlottságot. A lányok vették az adást, és alkalmanként gazdag fehérnemű-választékot zúdítottak a színpadra; a legcsekélyebb túlzás sincs abban, hogy Richard eksztatikus élményt keltett.
Amúgy sosem derült ki, hogy homo- vagy biszexuális volt valójában, mert erről rendre ellentmondásosan, hol így, hol úgy beszélt. Az sem vitt közelebb a megoldáshoz, hogy kijelentette: „A szex olyan, mint a svédasztal.”
Aztán 1957-ben, ausztráliai turnéján bejelentette, hogy felhagy a rock and roll-lal, mert „Istennek nem tetszik” – addigi életével való szakításának erős mozzanataként négy, egyenként nyolcezer dollárt érő gyémánt gyűrűjét a sydney-i Hunter folyóba dobta –, egy ideig prédikátorként szolgált, és vallásos dalokat énekelt. Majd – hosszú szünet után – mégis folytatta a színpadi pályafutást, de a közönség akkor már jobban élvezte a Long Tall Sallyt a Beatlestől, amellyel együtt lépett fel 1962-ben Liverpoolban.
Ám a rock csaknem valamennyi úttörőjét túlélte, csupán Jerry Lee Lewis költözött el nála később (2022 októberében): 2020 májusában, nyolcvanhét évesen hunyt el. Itthon is örökzöld, elvégre az Illés legnagyobb dobásainak egyike volt az 1968-ban lemezre vett Little Richard énekel.
S az kiváltképp stimmelt: „Hogyha hallom én, minden az enyém, sikítani akarok…”
