– Mindig jártam a világot, de nagyon szerettem volna találni egy olyan embert, akivel vadabb kalandokba is bele lehet menni. Minket a véletlen hozott össze, egy közös ismerős szilveszteri bulijában beszélgettünk először. Nagyjából az ötödik randin a Kanári-szigeteken egy barlangban laktunk, ahová úgy kellett felcipelni a vizet. Ezt követte egy féléves kaland, amiről azt gondoltuk, ha ezt kibírjuk, ez a kapcsolat örökké tart – halljuk Rátonyi Botondtól. Arról a kötelékről beszél, ami a feleségéhez, Arató Rózához köti, akivel az elmúlt években lassan már összeszámolni sem tudják, hány országban jártak. Az egybekelésük itthon is sajátos élmény volt, veti közbe a két 26 éves fiatal: hóesésben, stoppal mentek az anyakönyvvezetőhöz, rajtuk kívül csak a két tanú volt jelen, akiket ott helyben kérték fel. És bár a megismerkedésük előtt is nagy túrázók voltak, a java együtt következett, amit pedig közösen átélnek, az Egy Kaland Százat Csinál nevű, alig pár hete alapított, máris többezres követőtáborral bíró Facebook-oldalukon mutatják meg nekünk.
Kés a torkon
– Dél-Amerika volt az első igazi nagyon nagy út. Nem volt előre tervünk. Egy újabb szilveszteri buliban megkérdeztem Rózát, eljönne-e vele három nap múlva valahová. Akkor még nem tudtam, hogy Bali vagy Kolumbia lesz a cél. Mivel a repülőjegyek ára folyton változik, Lisszabonban döntöttünk utóbbi ország mellett.
A transzatlanti járatok kiinduló repülőterén, Madridban véletlenül lehúztam a vécén a bankkártyámat, de ezt már csak Kolumbiában vettük észre.
Nem is sejtettük, micsoda eseménysorozatnak nézünk elébe – vág bele Botond. Nagy nehezen eljutottak Cartagenába. Már annak gyanúsnak kellett volna lenni, hogy nem volt buszjárat a lefoglalt szállásuk felé. Egy taxis vitte őket egy darabig, ám egyszer csak fegyveresek állták el az utukat. Védelmi pénz gyanánt elvették az utolsó fillérjeiket, a nagyjából 30 ezer forintjukat, ők meg az esélytelenek nyugalmával visszakérték a felét, mondván, hogy nincs semmijük, és kellene szállásra. Rendkívül meglepődhettek az útonállók, mert valóban visszaadták. Már jóval később, az egyik nagy csendes-óceáni városban is volt hasonlóan szürreális tapasztalásuk. Egy banda éppen ki akarta őket rabolni, de talán annyira nincstelennek tűntek, hogy végül úgy alakult, a gazfickók elfelezték velük a péksütijüket. Kolumbia és Panama határán az északi és a déli kontinenst összekötő Darién régió is tartogatott számukra meglepetéseket. Jártak egy igen rossz hírű városban, amelyet még a kolumbiaiak is elkerülnek. Egy helyen két bácsi ült az úton műanyag széken, és közölték velük, hogy abba az utcába nem mehetnek be. Végül is rendesek voltak, szögezi le a két fiatal, hogy figyelmeztették őket: ne akarjanak bajba kerülni drog- és szervkereskedők, meg még ki tudja, miféle bandák felségterületén.
Ebben a térségben volt az első élményük a kolumbiai lopásokkal kapcsolatban. Vadkempingeztek a Karib-tenger partján, teljesen biztonságban érezték magukat, mígnem egy nap mindenük eltűnt a sátorból. Pár szatyorban maradtak cuccaik, ezeket botokon vitték magukkal. Elég rosszul nézhettek ki, nevetnek így utólag a helyzeten, a helyiek megszánták őket, ennivalót, pénzt adtak nekik. Ugyanebben a térségben nagyon sok gondot okoznak a haiti menekültek. Egy alkalommal őket is annak gondolta egy helybeli, meg is ijedt tőlük, Botond és Róza azóta sem érti, fehér bőrűekként hogyan kelthettek az illetőben karibi őslakosok benyomását. A félreértést tisztázandó elmondták, hogy európaiak, mire a kolumbiai asszony igyekezett belőni fejben a világnak ezt a táját, majd megnyugodott, hogy az más, ha ezek ketten japánok, akkor velük nincs baja. Egy második kirablás után döntöttek úgy, hogy – bár nagyon szép hely, annyi madarat sehol nem láttak – egyelőre elég Kolumbiából, legalábbis egy darabig.
