Ő ennek alapján készítette ki másnapra a ruháit, bár kicsit csalni kellett, mert a magyarországi térképen mindig Nyíregyházát vagy Debrecent kellett nézni, hogy kábé kitaláljuk milyen lesz az idő a határ túloldalán, Szatmáron. Anyám sokszor szidta a meteorológusokat, mert nem jött be a jóslás, nem úgy és annyit sütött a nap, nem érkezett meg az eső. Persze ilyenkor rá lehetett fogni a határra, a távolságra, mintha a sorompó és a vasfüggöny képes lett volna megbolondítani a természetben zajló folyamatokat, és Szatmárnémeti így már nem is az Alföld csücske lett volna, hanem valamilyen szeszélyes tájegység, amelynek (időjárási) folyamatait nehéz kifürkészni.
Anyám ma is nagy rajongója az előrejelzéseknek, csak most már több platformon követi a jóslatokat. Néha apámat is sikerült behálóznia, főként nyaralások előtt, amikor még olyan volt az évszak, hogy akár több szeles, csapadékos nap is befurakodhatott a viszonylag melegek közé. Csak én álltam ellen, nekem elég volt reggel megtudnom, hogy milyen idő lehet aznap. Úgy éreztem ennyi kiismerhetetlenséget meg kell hagyni egy nálunk nagyobb erőnek. Egyszer tettem félre az elveimet, amikor egy októberi bolognai kiruccanás előtt ránéztünk a nejemmel az ottani várható időjárásra, s mivel hűvösebb, szemerkélős időt jósolt, nem fukarkodtunk a meleg holmival. Amiket aztán egyszer sem vettünk elő.
Az időjárás tehát sokáig egy szép grafikont jelentett a híradó után, furcsa szavakat, és egy titkot, ami olykor megfejthető. Félni is csak akkor féltem tőle, amikor esténként nagyokat csattogott a vihar, megjelentek az ég világító hajszálerei és eljátszottam az egyre ijesztőbb gondolattal, hogy egy-egy nagyobb mennydörgés után valami elromlik ebben a finom rendszerben, és másnap nem jön fel a Nap.
Most, amikor a Boris pár napra szobafogságra kényszerített minket, kicsit megint gyereknek éreztem magam. A ciklont amúgy megelőzte a híre, Dusi is úgy jött haza az iskolából, hogy sok eső jön, lehetőleg maradjunk otthon a hétvégén, Bécs városa pedig szintén kiadta a maga figyelmeztetését. Meg is nőttek a sorok a boltokban, mindenki bevásárolt, hogy begubózhasson. Mi viszonylag magasan lakunk, így a legtöbb bécsivel együtt csak amiatt kellett aggódnunk, hogy a levelek és gallyak miatt eltömődő csatornák nem tudják rendesen nyelni a vizet, és az végül befolyik a pincébe. A nyáron egy szokatlanul heves esőzés után csak pár centin múlott a dolog.
A szobafogság és a begubózás sosem lehet teljes azoknak, akiknek háziállatuk van. Ráadásul egy olyan, aki most lát először vihart és hosszú, esős napokat, amikor nem rohangálhatja le a maga reggeli és esti óráját. Tipikusan az az idő volt, amikor a kutyát sem verik ki az udvarra, mi mégis elindultunk Bellával. Eleinte abban bíztam, hogy amolyan úri öleb módjára, a szükség elvégzése után már iszkolunk is vissza a száraz és meleg lakásba, ami be is jött. Ám Bella egy idő után alkalmazkodott a cudar viszonyokhoz, és szombat délután amolyan lobogó hajú rockercsajként nekivágott az utcáknak, maga után húzva engem is. Így aztán azt vettem észre, hogy máris ott állunk a megszokott mező közepén, hajladoznak a fák, a szél könyörtelenül az arcomba veri az esőt, miközben látni, hogy a bécsi erdővel borított dombok felett gomolyognak a felhők, zúg és csattog a világ, mintha mindent le akarna vetni a hátáról: a szőlőtőkéket és a házakat, a didergő játszóteret, a ritka járókelőket és a vízzel küszködő buszt.
Nagyok kicsik voltunk akkor a mezőn, karnyújtásnyira a két vén diófától. (A területet némi fáziskéséssel a vihar elvonulása után kerítették le, mondván, hogy balesetveszélyes a letörő ágak miatt.) Kicsik voltunk és kiszolgáltatottak, és akkor hirtelen megláttam ebben a tomboló erőben azt a szépséget, amely nem akar tudomásul venni minket. Amiben egyszerre dolgozik a már nem megzabolázható harag, amit talán a mi bűneink hívtak elő: már rég nem adjuk meg azt a tiszteletet a természetnek, ami jár neki.
Bella, mintha mi sem történne körülötte, lelkesen csaholva futott most is az eldobott gally után. Irigyeltem, hogy neki mindez magától értetődő, nem akar semmin se változtatni, hiszen ő maga is egy a természettel, számára ez sosem volt kérdés, miközben a gazdik révén kiélvezi a civilizáció előnyeit. Nem érdekli a holnapi időjárás, mert az is az élete szerves része lesz. Ha süt a nap, akkor találkozhat a barátaival, ha pedig esik, akkor beéri velünk. Így kerek a világ.
Otthon már vártak a hírek, az árvíz pusztításai. A rokonok hívtak, hogy minden rendben van-e velünk, s alig hitték el, hogy semmi bajunk, csupán az utcánkban kidőlt néhány fa miatt szomorkodunk. Most már lassan kisüt a nap, levonul az ár, de én még mindig nem tudom kiverni a fejemből azt a védtelen, gyönyörű érzést, ami a mezőn fogott el, a vihar közepén. Mintha egy pillanatra a Teremtő dühös arcába néztem volna. És megpróbáltam kiengesztelni.
