Lapzártánkkor még annyi önkényeskedő, pardon, önkénteskedő politikus per megafonos fotózkodott a gátakon, hogy azt hihettük, itthon homokzsákok helyett velük akarják megállítani az árvíz tetőzését. Lerabolták a nemzeti gumicsizma- és lapátkészleteket a legjobb keményen dolgozós posztok kedvéért, közben olyan meglepően drámai mondatokat harsogva bele az éterbe, mint hogy „nagyon jön a Duna” (Hollik István), illetve „dolgozunk, mint az állat” (Vitályos Eszter).
Mögülük minden bokorból rosszul fizetett vízügyi szakemberek ugranak elő, akik eddig ki tudja, mit csináltak, talán meg volt kötve a kezük szakpolitikai döntésekben, hogy megint egy merő sokkba kellett kerülni a fél országnak a pár évente kiszámíthatóan fellépő extrém magas vízállás miatt. Bizonyos szempontból jobb lenne ezeket a problémákat száraz bokával, alacsony vízállás mellett, preventíven orvosolni, de akkor nem lehetne előadni ezeket az árvízi kommandós jeleneteket meg vezénylő tábornokként járni a gátakat, elhessegetve magunktól az egyre brutálisabb orosz gázfelárat (nem, nem mi fizetjük a háború árát) meg az eleve árterületre tákolt költségvetés nyomasztó valóságát, a hozzá tartozó kínos kérdésekkel, úgy is mint miből fogja a kormány finanszírozni a jövő évre esedékes, választások előttre beígért pénzszórását, mert nem ám a magántőkealapok egyre dudorodó bukszáiból.
Így most mindazok, akinek más dolga sincs – és látványosan sokan vannak ilyenek – , ott állnak haptákban, hogy Orbán Viktor ígéretéhez híven kikísérjék a vizet az országból, és integessenek is neki, amikor már a szerbek kapják az áldást a nyakukba.
Remélhetőleg közben mind élesek maradnak, ahogy legfőbb operatív vezetőjük elvárja, noha Pócs János – nem a legélesebb a fiókban – már kivívta maga ellen a sorsot azzal, hogy a saját választókerületében kereste az árvizet, holott ott a Duna át sem folyik.
