- Kiss Csaba kortárs űrdarabbal lázad

Azt mondta korábban, hogy az új drámája a Rozetta és az üstökös egy rendhagyó darab és ilyet még senki nem látott. Szokatlan kijelentés egy szerzőtől. Hogyan kell ezt érteni?

Már a kiindulópont is bizarrnak mondható. Tíz évvel ezelőtt, vezettem az autópályán, közben hallgattam a rádiót. Épp akkor szállt le a Rozetta űrszonda landoló egysége a Csurjumov – Geraszimenko üstökösre a Földtől mintegy 700 millió kilométerre. Annyira izgalmas volt az erről az eseményről szóló rádióműsor, hogy megálltam a parkolóban és végighallgattam. Magyar műszerek is voltak ezen az űrszondán, ezért is készülhetett ez a riport. Ez az űrprogram huszonkét éven keresztül zajlott és tizenegy nemzet vett benne részt. A kozmikus sebességgel száguldó űrszondát a Földről irányították.

Mikor gondolta, hogy ez a téma egy drámáért kiált?

Szinte azonnal, még a parkolóban. Aztán felhívtam a Központi Kutatóintézetet, egy kutató leült velem hosszasan beszélni. Nekem az első diplomám elméleti fizikus, tehát nem számítottam a témában teljesen laikusnak. Kaptam sok anyagot, melyeket tanulmányoztam és hat hónap után eljutottam oda, hogy ebből nem lehet darabot írni. Félre is tettem mindent ezzel kapcsolatban. Egy éve lehetett, amikor a Müpában megnéztem Debussy Pelléas és Mélisande című operáját Fischer Iván rendezésében. Előtte való nap elolvastam otthon a librettót és az opera zenéjét is meghallgattam és annyira elszégyelltem magam attól, hogy Debussy mert egy „operátlan operát” írni. Egy olyan művet, amiben nincs ária, szenvedély, kórus, balett mégis egy magával ragadó mű született, úgy hogy a szerző nem vette figyelembe a műfaj alapszabályait. Ekkor jöttem rá, hogy akkor lehetek szellemileg független, ha nem veszem figyelembe, hogy mit vár el tőlem egy színház, illetve a szakma.

Eddig, amikor írt egy darabot, mindig meg akart felelni az elvárásoknak?

Azt nem mondanám, de bennem is mindig megfordult, hogy kell ez valakinek? A dráma különösen praktikus műfaj. Egy drámaíró tisztában van azzal, hogy úgy kell megírni egy darabot, hogy az lehetőleg színpadra kerülhessen. Mint már előbb említettem a Debussy-opera döbbentett rá arra, hogy ki kell próbálnom, meg tudok-e valamit írni a saját törvényeim szerint, hogy ne azzal törődjek, kinek fog majd tetszeni. Végül a Rosetta és az üstököst három hét alatt egy Őrségben eldugott kis házban írtam meg, amit az egyik barátom adott kölcsön. Igyekeztem kiiktatni a szirénhangokat, nem írtam bele csak azért, hogy vidámabb legyen poénokat, és egy jelenetet sem fogalmaztam szexuálisabbra, csak azért, hogy népszerűbb legyen. Ebben a darabban nincs konfliktus, negatív szereplő és hagyományos történetmesélés sem.

És ha a színházak emiatt nem játsszák majd?

Benne van a pakliban, ezért, hogy a Magyar Dráma Napján a Magyar Színházban felolvassák, ez nekem már önmagában az igazság pillanatát jelenti. A színészeknek is csak az olvasópróbán, tegnap mutattam meg. Hosszú ideje úgy érzem, hogy a magyar kortárs drámáknak a legnagyobb bajuk, a bátortalanság. Az írót leginkább a megfelelési kényszer mozgatja.

Az egyik jeles kortárs írótól hallottam nemrég, hogy ő csak megrendelésre ír, vagyis, ha egy színház kér tőle egy darabot.

Erről beszélek én is. Ebből születnek a „levajazott” szövegek. Középfajú darab, közönség, rendezés és élvezet. Épp ezért én a Rosetta és az üstököst egy lázadásnak szánom.

Mi ellen lázad?

Elsősorban az álságosság ellen. Úgy érzem, hogy sok kortárs darab publicisztikai témákkal foglalkozik és nem megy a dolgok mélyére. A közönség sem várja tőlünk el, hogy egy kérdést alaposan körüljárjunk. Ez vonatkozik a politikára, a szexualitásra, vagy az LMBTQ -val kapcsolatosan felvetődő előítéletekre. Ami még jobban ingerel, hogy nem merünk magunkhoz hasonló emberekről írni. A figuráink egyszerűek, közhelyesek, egy pillanat alatt kiismerhetőek. Nem marad titok a színpadon, minden ki van téve. Én a Rozettában hét kutatónak írtam meg a világhoz való viszonyát. Magasan képzett emberek, magas ideállal, ebben a darabban, semmi sem leegyszerűsített. Régóta várom azt a drámaírót, aki mer bonyolultabb emberekről írni, nem sematizálja a figuráit, azért, hogy minél előbb színpadra kerüljenek.

Korábban ön volt az egyik szószólója annak, hogy minél több kortárs darabot játsszanak a hazai színházak. Megváltozott a véleménye?

Nem, de azt gondoltam, hogy ezzel az új darabbal lázadhatok az ellen, amit egy ideje tapasztalok. Fontos, hogy merjünk kilépni a valóságból, merjük magunk mögött hagyni a reménytelenséget, a kétségbeesést, a bizonytalanságot, a kiégettséget, a depressziót. Merjük ezt egy pillanatra letenni és azt mondanánk: mi lenne, ha hinnénk valamiben.

Többen viszont az állítják, hogy a színháznak szembesítenie kell a nézőt azzal, ami körbeveszi.

Igen, de sajnos ehhez az alkotók többségében csak közhelyeket birtokolnak. Az elmúlt tíz, tizenöt év drámatermését végig nézve, alig akad olyan megírt figura, amelyik az én érdeklődésemet lángra gyújtja. Talán Háy János A Géza gyerek című műve az egyetlen kivétel. Minden darab a színház és a néző elvárásait szajkózza.

Az új darab felolvasása után mit tervez?

Vagy azt mondom, hogy tévedés volt a lázadásom. Vagy belátom, hogy nincs elég tehetségem ahhoz, hogy ezt a lázadást végigvigyem. A másik verzió, hogy a közönség engem igazol vissza, mert úgy gondolják tanulságként hazaviszik amit láttak, hallottak.

Súlyos állításokat fogalmazott meg a saját kollégái, a kortárs drámaírókkal szemben. Ezek szerint nincs is mit ünnepelni a Magyar Dráma Napján?

Meggyőződésem, hogy a közönség egy része azért nem jár kortárs darabokra, mert unja ezt a közhelyességgel teli, publicisztikai színházat. Sokszor úgy teszünk, mintha szembesítenénk valamivel a nézőket, de a valóságban ez nem történik meg. Az alkotók egy része úgy tesz, mintha bölcs lenne, közben egyáltalán nem vagyunk bölcsebbek, mint a nézőink. Másrészt az írók és a színházak is a nézőszámok után futkosnak.

Utóbbi időben elég sokat dolgozott határon túl. Ott is, hasonló problémákat lát?

Igen és tanítok is, például Bukarestben. Úgy látom, a színház mindenhol komoly válsággal küzd. Mindent és mindenkit le szeretne egyszerűsíteni. Főként nálunk divat, hogy azzal nyomasztják az írókat, hogy sikeres műveket írjanak, menjenek a szórakoztatás felé.

Ugyanakkor nálunk a politikai megosztottság tovább mélyíti az árkokat.

Valóban és sajnos nem is teszünk ellene semmit. Időnként hallok sóhajokat, hogy jó lenne az árokásást abbahagyni, de közben mindenkinél ott az ásó. A liberális értelmiségnek nincs már hová visszavonulnia. Nem nekik kellene tenniük az első gesztust.

És aki középen áll? Ha jól érzem, ön erre törekszik.

Ez a leghálátlanabb szerep, de az ember legalább szabadnak érzi magát. Az űrkutatásról szóló darabba például nem kell beletennem bukott katolikus papot. Nem kell magam eladnom. De ez is egyfajta felelősség. Kíváncsian várom a felolvasás reakcióit.