Amikor ennek a cikknek a megírására készültünk, végeztünk egy alaposabb kutatást arról, jellemző-e, hogy a Magyarországnál valamivel jobban működő országokban miniszterelnökök zsákolnak-lapátolnak-motorcsónakáznak árvízkor a gátak körül. Svédországban, ahol egyébként ritka a nagy áradat, de azért például 1993-ban előfordult, ott élő ismerősünk eleinte a kérdést sem igazán értette. Náluk ugyanis mindenki a maga munkáját végzi: van, aki a gátakat tartja rendben (nem csak árvízkor, hanem folyamatosan), és van, aki a kormányt irányítja. A svéd emberek nem azt várják a kormányfőtől, hogy lapátoljon, mert tudják – ez a kulcsszó: bíznak benne –, hogy akinek a lapátolás a dolga, az időben, jó minőségben megcsinálja, tehát nem történhet katasztrófa.
Nálunk viszont olyan rendszert sikerült felépíteni (ne legyünk igazságtalanok: nem az elmúlt 15 év alatt, de 2010 óta ezt is a csúcsra járattuk), ahol az ember leginkább abban lehet biztos, hogy az a munka, amihez a kormánynak köze van, nincs jól elvégezve: sem a kórházakban, sem a vasút háza táján, sem az árvízvédelemben.
És ha jön a córesz, azért akarjuk a politikusainkat gumicsizmában, lapátnyéllel a kézben a gátakon látni, hogy legalább ezekben a kiélezett helyzetekben megdolgozzanak a fizetésükért, és ha már ott vannak, legalább ilyenkor jusson pénz-paripa-fegyver meg elegendő közfigyelem arra, amit egyébként, amikor éppen nincs a nyakunkon a baj, a választópolgárok hallgatólagos tudomásulvételével nem csinál meg senki.
Amit árvíz, Covid, infláció, háború, menekültválság stb. idején látunk, az tipikus pótkormányzás: az ország irányításának mímelése olyankor, amikor nincs mit irányítani, mert egyértelmű a teendő – leginkább annak a kampányszerű pótlása, amit a megelőző esztendőkben elmulasztottak. Színház: jelmez, díszlet, eltúlzott gesztusok, irodalmi igénnyel előre megírt mondatok. A nemzeti pótkormányban eleve mindenki azért kerül a posztjára, mert ő tudja a leghitelesebben elbábozni, hogy mekkora katona/paraszt/kultúrhérosz, és addig marad ott, tekintet nélkül a közjó érdekében szerzett vagy nem szerzett érdemeire, amíg jól játssza a szerepét. Emlékezzünk Kásler Miklósra: nem a Holdról is látszóan félrekezelt járványkezelésbe bukott bele, hanem abba, hogy amikor komolyra fordult a dolog, hirtelen látványossá vált az addig is meglévő, de egy legyintéssel vagy káromkodással elintézett inkompetenciája. (A tényleges utódja, Pintér Sándor sem ért jobban ez egészségügyhöz – sőt –, csak éppen nem tűnik annyira bántóan amatőrnek.) Vagy Nagy Istvánra: sosem dolgozott a mezőgazdaságban, az oktatásból érkezett a politikába, ráadásul a fennhatósága alatt olyan mélyre került a magyar agrárágazat versenyképességben, termelékenységben, eltartóképességben, ami történelmileg és regionális összehasonlításban is példátlan, mégis ciklusok óta kirobbanthatatlan a posztjáról, mert olyan meggyőzően adja elő a sokadik generációs kisgazdát, ami még Torgyán Józsefnek sem sikerült. Kultúra? Ha Demeter Szilárdot megnyúznák, alighanem akkor sem tudna egyetlen mondatnyit sem mondani az Orbán-kormányok maradandó kulturális örökségéről, de Csák Jánost nem ezért léptették le, hanem mert nem tudta produkálni a látszatot, hogy a kultúrharc a válság alatt is változatlan eredménnyel folytatódik.
Ez a fajta alibizés azonban egy dologra biztosan nem alkalmas: arra, hogy a szakpolitikákban (bármelyikben), és ezáltal országként is előrébb lépjünk. Akinek vannak fideszes barátai, kérdezze meg tőlük: tudnak-e egyetlen területet említeni – közoktatás, közegészségügy, szociális ellátás, idősgondozás, közösségi közlekedés, lakhatás vagy bármi -, amiről nyugodt lelkiismerettel ki merik jelenteni, hogy most, 15 évnyi kétharmad és kilencedik éve tartó rendeleti kormányzás után egyértelműen jobb helyzetben van, mint amikor Orbánék átvették. Nem fognak ilyet mondani, de nem is várják el: nekik elég, ha néha, amikor épp összecsapnak a fejünk fölött a hullámok, a fekete neoprén kabátos, gumicsizmás ember kiáll a gátra, és megnyugtatóan a kamerába mondja, hogy a kormány a helyén van.