Az utolsó hónapokban bármilyen magyarországi kontaktom szóba került, mindenkivel csak valami kellemetlen történt, legyen az oktatás, kórházi élmények, szakmai problémák, hatósági kekeckedések, szimpla megélhetési anomáliák, avagy a gonosz szomszédok ármánykodása okozta konstans nihil érzés (a szomszéd bármely szakmával és viszonyrendszerrel felcserélhető). Rosszkedvű hely lett Magyarország. Szinte már szomjaztam, valaki számoljon már be arról, hogy jól van, végül a szüleim „futottak be”, akik nevetgélve utazgattak Somogyvámosra meg Kaposvárra fagyizni.
Skóciában élő szerzőnk a barlangászás és a skinheadsodrás mélységeit idézi humánussá lett barátjával egy kocsmában, Lida lánya pedig azt tudakolja a felnémeti megállóban, miért egyszínű mindenki, és aki más színű, miért szegény nagy eséllyel?
Iványi Gábor egyháza több, egymással összefüggő okból is nagyon érdekel. Egyrészt engem a főhős a Legyetek jók, ha tudtok című olasz film Fülöp atyájára emlékeztet, ami nekem meghatározó alkotás, a filmbeli pap a jó, a tiszta, ahhoz igazodom, ez az etalon, mai napig elérzékenyülök, ha a film zenéjét meghallom. Itt is egy gyermekeket segítő igaz emberről szól a történet, aki hajthatatlanul idealista és romlatlan.
Másrészt tanár koromban dolgoztam önkéntesként az egri SZETA-központban, Felnémeten, a Béke utcában. A SZETA (Szegényeket Támogató Alap) alapvetően Iványi alkotása, ő kreálta a szervezetet, így akaratlanul is kollégája voltam kis időre. Kallódó, sehova nem kellő, lemorzsolódó fiatalokkal dolgoztunk, én történelmet, franciát, földrajzot oktattam nekik, vagy csak beszélgettem velük, tanácsokat adtam. Egyik legjobb barátomat, a francia Rémit is itt ismertem meg, aki három évet élt ebben a közösségben, pazar magyartudással felvértezve, amibe az argó is vastagon beleértendő. Ez is egy olyan fontos élettapasztalat, amit nem lehet elfeledni:
húzzák árral szemben a farsúlyos gályát lelkes elhivatottak, mindent feladva az elesettekért, s aztán jön a főgonosz, aki kis sértett kövér kisfiúként, elsőként rúg bele a homokozó közepén épített várba, s mosolyogva nézi a többiek jajveszékelését.
Harmadrészt, azért is érdekes ez a szegényemberek-történet (sokszor átfedésben a roma szállal), mert én, aki félelem nélkül közlekedtem a szegregátumban, a telepen, és mindenki udvariasan, tisztelettel köszöntött, kamaszkoromban egy skinhead-gang tagja voltam. Nem voltam kopasz, barátaim kezdtek el Oi!-zenét hallgatni és Martens-bakancsot viselni, de akaratlanul is bele kellett keverednem minden aljasságba és csatározásba. A barátaim ugyanis korábban túrázó és barlangász társaim voltak, és bár életvitelünk és szemléletünk eltávolodott egymástól, ugyanúgy velük lógtam, s emiatt bizony futottam eleget, néha valaki után, de inkább valakik elől. Volt fegyver, rendes telepi csata, vér, kórház, egyeseknek előzetes, s ezt olyan közelről szemléltem, hogy a gázspré gőze kitörölhetetlenül beleivódott az orromba.
Személyes tapasztalat ez a romákkal, lecsúszottakkal kamaszként, gyerekként, felnőttként, tanárként, dúvadként és humanistaként.
A lányom az egyik otthon töltött vakáció alatt azzal a meglepő kérdéssel állított meg, hogy meg kell kérdeznie, de miért van az, hogy itthon mindenki egyszínű, nincsenek más bőrszínű emberek az utcákon, de ezen belül, azt látja, hogy van egy csoport, akik kicsit barnább bőrűek, s ők miért laknak egykupacban? Miért van az, hogy amikor állunk a felnémeti buszmegállóban, ezek a kicsit barnább emberek a hátsó ajtón szállnak fel, és miért van az, hogy ő úgy látja, közöttük sokkal több a szegény, már csak úgy első ránézésre is.
Kérdése meglökött, kicsit megszédültem. Ahol mi élünk, egy osztályba akár tizenkét eltérő kultúrájú tanuló is jut, turbános szikhek, arabok, bangladesiek, angolok, kínaiak, szírek, európaiak, s persze, köztük skótok.
Lida lányom barátai között is lengyelek, indiaiak, svédek, angolok sorjáznak, érthető tehát a felszólamlása, én csak habogok. Próbálok neki válaszolni, tagoltan, de túl fiatal hozzá, hogy nagyívű gondolat soraimat csatasorba küldjem, ezért tőmondatokkal operálok. Mesélek történelemről, rendszerváltásról, a cigány kultúráról.
Este bementünk a városba, ef Zámbó koncert, hideg sör, meg pizza a felhozatal, igen megvidámodom, az évi egyszeri hazatérés egyik előnye, hogy az amúgy unalmas kisvárosomat határozottan szebb színben látom, vonulok! A koncerten váratlanul találkoztam egy régi barátommal. Ő volt az egyik legvadabb a skinhead-brigádban, neki rugós kése is volt, félelem nélkül intézte a dolgait, mindenben zabolázhatatlannak tűnt, legyen az barlangászkodás 60 méteres föld alatti vízesésben, vagy bunyó ötszörös túlerő ellen.
Nagyon megörült nekem. Láthatóan megviselte az élet, kapta a pofonokat minden oldalról, foghíjas szája és karikás szemei magukért beszéltek. Kérdezte, mellénk ülhet-e? Mondtam neki, ne kérdezzen már butaságokat, persze! Nyitottunk egy sört, elkezdtünk csevegni. Lida mellettünk ült, a mai napig aktívan emlegeti ezt a beszélgetést, annyira beleégett az emlékezetébe. A beszélgetés, vagy két órán át tartott, először átvettük, kivel mi történt, kibeszéltük közös barátainkat, röhögtünk a régi emlékeken, nagyon jól éreztem magam. Gondolatban megint a patakon csónakáztunk, hálózsákban aludtunk hóban a Bükk-fennsíkon, sziklát másztunk, orvhorgásztunk Szalókon, bicajoztunk, graffitiztünk, és aztán a komolyabb sztorik.
A komolyabb sztorik említése közben egyszer csak elhalkult a nevetése, lesütötte a szemeit. Hirtelen, monoton hangon kezdett el gyónni, földre nézve, néha alulról felnézve a szemeimbe, kérdőn, követem e a gondolatsort. Hogy ő mennyire bánja ezt az egészet, hogy ő vezekel. Hogy a nagypolitika kihasználta a gyerekeket, akik voltunk, és a nyerészkedő politikusok velük keverték a szart. Mennyi embert bántott, és mindre emlékszik. Szégyenről beszélt és megbánásról. A karma megbüntette őt is, de nem bánja, megérdemli. Csak azt tudja mondani, hogy őt többet nem lehet rávenni, hogy bárkit is bántson, és kizárólag a békés meggyőzésben hisz. Beszélt róla, hogy azok, akik a fő hangadók voltak, szép zsíros karriert csináltak, egyesek a Parlamentbe is bejutottak, de őket, az utcai garázdákat meg sem ismerték onnantól, csak lépcsőnek kellettek. Beszélt és beszélt, csendben hallgattam.
Elválásunk teátrális volt, ölelkezős, azt hiszem, akkor láttam utoljára élve.
Másnap délután fogtam Lida kezét, és átsétáltunk a telepre, a szegregátumba. Egy fél éve történt egy nagy katasztrófa, valaki részegen felgyújtott egy melléképületet, és emiatt négy ház égett le teljesen vagy részben. Pont a SZETA oldalán láttam a felhívást az ilyenkor szokásos gyűjtésre, adakozásra. Gondoltam, élőben is megnézem a helyszínt, ismertem az egyik lakót, korábban a suliba járt. Átbattyogtunk, köszöntem sokaknak, többen meglepődtek.
– Tanáú, itthon, he? Hogy vannak, Tanárúr, minden rendben, Tanárúr?
Mindenkivel barátságosan paroláztam, jól esett a kedves szavak zuhataga, közben oda is értünk a tragédia helyszínére. Jó nagy tűz lehetett, még mindig az utcán púposodott a sok összehordott szemét a tűzvész után, gerendák, elszenesedett szemét, kátránypapír. Üres szemgödör-ablakok, kitaposott, betonra égett előkertek, két házon már megkezdték a gerendák beállítását, az új cserepek halmokban álltak. Bontásból származtak, jól látható volt.
Egy kisfiú az utcán játszott, lehetett úgy 12 éves.
– Kit tetszik keresni?
– Csak nézelődünk, hallottam a tragédiát, gondoltam, megnézzük a helyet.
– Hatalmas tűz volt, én vettem észre a füstöt, de akkora szárazság volt, hogy nem lehetett megfogni a lángokat, pedig azonnal elkezdtem kiabálni. Aztán a nagy szél. Valami tíz perc alatt leégett minden, pedig a tűzoltók igen gyorsan kint voltak, de nem lehetett mit tenni, sajnos...
– Igen, olvastam. Azért is jöttem, mert ismertem Jánost, aki itt lakik, lakott.
– Igen a nagybáttyóm, most nincsen itthon. Mondjak neki valamit?
– Nem kell, köszönöm, csak üdvözöltetem!
– Nyugodtan jöhetnek vissza, nem bántunk mi, nem vagyunk mink olyan rossz emberek! Nem kell ám félni! Sukár lányával is bármikor visszajöhetnek!
Álltam az utca közepén. Akartam mondani valamit, valami mentegetőzést, a lányom kérdőn nézett, Ó-ra nyílt a szája, intettem neki, ne most! Akartam mentegetőzni, meg hogy mi nem is úgy akartuk, meg hogy… de nem tudtam egy épkézláb mondatot kinyögni, néztem a cipőmet.
Elköszöntünk, s elindultunk haza. Lida folyamatosan kérdezgette, mit akart mondani ez a kisfiú? Miért nem olyan rossz emberek ők? Kik ők? Nem olyanok mint mi? Égett az arcom.
Eszembe jutott, amikor Párizsban, a külvárosban éltem, és volt egy pillanat, amikor egyedül álltam fehér az utcán. Több száz sötétebb árnyalat ölelt körbe. Többen gyanakvóan néztek.
Ott értettem meg, milyen lehet cigányként állni a siófoki diszkó előtt, ahova nem engednek be a kopaszok, mert telt ház van.
Ugyanúgy szégyelltem magam, mint a riport alatt Iványival, hogy semmit, de semmit nem tudok tenni. Hogy elgonoszult a hazám.
