- Tumicz Krisztina: Faláda

Egy éve, amikor már kihalt az emberekből a lélek, fél sarokkal innen vettem. Oly ormótlannak találtam a modern bizgentyűk üzletei között ezt a rozsdabarna tákolmányt, hogy kifizettem érte azt a kettőszázezer forintot, amit vásárlási szándékkal egy okostelefonnak nevezett bódítódobozért rejtegettem a zsebemben, hogy én is úgy sétálhassak a zombik szellemvilágában, akár egy két lábon járó lidérc.
A két oldalán kivágott fogantyúval könnyedén mozgathatod bárhová anélkül, hogy feltörné a tenyered, mondta a faládával kufárkodó árus. Egy transzba esett mobiltulajdonos se mondhatta volna őszintébben ezt, meg azt, hogy rengeteg hely van benne. Komolyan, kérdeztem.
Akkor bármit eltüntethetek benne.
Magamat is.
A faláda egyszerűen működött. Belemászott az ember, fekvő helyzetbe helyezkedett, magára zárta a fedelét, majd miután eleget kuksolt a forgácslapok magányában, felnyitotta, és kimászott belőle.
Ez ám a morális hóbort! De én megkedveltem, hát hazahúztam az udvaromba, a valóságszagú sivatag közepébe. És egy éve, amikor csak akartam, abban a faládában rejtőztem.
És amikor kedvem volt, felnyitottam a láda tetejét, és kimásztam belőle.
Vártam a megfelelő alkalmat. A megfelelő kedvemet. Felnyomtam a láda fedelét, az kicsapódott, felálltam, és kinyújtóztam. Körülnéztem a sivatagomban, egy mára elfeledett ismeretlen földrészen. Szevasz, régi világ, szevasz! Csak te és én.
Úgy nézhettem ki ott állva, mint a virtuális korszak előtti őslakos.
Cigire gyújtva sétálni indultam. Hát ahogy a homokon csetlettem-botlottam, egyre több eldobált rozsdás doboz és kóró igazolta az univerzumról alkotott nézetem: jobban megtalálom magam a ládán kívüli terrán, mint ha a divatos zsibáru Play Áruházát böngészném.
Lefeküdtem a birodalmam homokjára, magam mellé tettem egy MK–27-es technikailag tré kazettás magnót, és a narancssárga gumigombját megnyomva bekapcsoltam. A faládán kívüli szabadságom idején a fejemet a könyökömre támasztottam, cigarettán és zenén éltem, ameddig a búvármagnó be nem kapta a szalagot.