- Nem egyszerű küzdelem – Interjú György Péterrel a gyász rituáléiról

Az édesapjáról írt könyve, az Apám helyett nem sokkal édesanyja elvesztése után jelent meg, 2011-ben. A Lépcsőházi katarzis a kötetben elejtett félmondatok alapján sokszor csak a fióknak írt részekből született meg. Az édesanyja halála után egyértelmű volt az ön számára, hogy meg fog születni ez a kötet is? Az olvasóknak mit mondana, hogyan tekintsünk rá: társkönyv, kiegészítés, a fekete mellett a fehér?

A szüleimről szóló könyvek megírása között hosszú évek teltek el. Az apámról szólót csak az ő halála után jelentettem meg, és édesanyám tudott róla, hogy készül, de már nem olvashatta. Ő két évvel később halt meg, de az ő élete már régóta független volt az apámétól, lévén elváltak, apám javaslatára. Nyilván adódik ez a „társkönyv” címke, hiszen a szüleimről van szó, amire rá is erősít a könyvek hasonló borítója, de a megírásukat egészen különböző szándék vezette. Az apámé inkább az ő generációjának identitásproblémáiról szól, az anyám könyve sokkal személyesebb, a központjában az én gyászom áll.

Akik ismerik az ön munkásságát, azok számára is meglepő lehet a kötet nyílt, már-már zavarba ejtő személyessége, sőt intimitása. Bármennyire is mindennapos a gyász az emberek számára, a könnyes szemét napszemüveggel takargató vagy a lépcsőházban az anyja mozgását magányosan utánzó György Pétert még nemigen láthattuk. Nehéz volt a „hazugság védelme mögül kilépve az őszinteséggel kísérletezni”? Beszélhetünk bármiféle katarzisról a könyv elengedése után?

A katarzist bármely olvasó megélheti, evidensen nem szeretnék beavatkozni az olvasás menetébe. Úgy vélem, hogy a könyv egésze jótáll magáért. Nem tudom, hogy a könnyes szememet sikerült-e napszemüveggel úgymond takargatnom, de nem is állt szándékomban. A mamám utolsó éveit figyelhettem, igyekeztem a betegsége idején annyi segítséget nyújtani, amennyit s ameddig lehetett, megtenni mindent, amit tehettem. A mamám és én valóban figyeltünk egymásra, és amíg lehetett, addig ezt a kölcsönös figyelmet mindketten komolyan vettük, és amikor arra már nem volt elég lehetőségünk, akkor „újraszerződtünk”, s ez be is vált, ha őszintén beszélhetek erről. Egyre nehezebben mozgott, egyre lassabban, folyamatosan romlott az állapota, egyre nehezebben evett, és egyre közelebb volt ahhoz a véghez, amely elkerülhetetlen volt a számára. A rákkal nem lehetett egyszerűen megküzdenie, hiába követtek el mindent az orvosai. Egy Erdélyből jött nővér költözött oda hozzá, aki egyetlen percre sem vette le a szemét mamiról, figyelt rá, minden mozdulatát követte, s ahogyan az édesanyám egyre jobban fogyott, úgy ő egyre többet segített rajta. Zsuzsa minden pillanatában ott volt mögötte vagy mellette, vigyázott rá.

Az önök anya-fiú viszonyáról ugyan nagyon sok szó esik, de a gyerekkorról viszonylag keveset tudhatunk meg, sokkal inkább az utolsó évekbe enged betekintést. Csak hogy példát mondjak, nincs olyan fotó, amelyen együtt szerepelnek. Szándékosan hallgat ezekről szemérmesen, vagy egész egyszerűen nem tartoztak a tárgyhoz?

A fényképekkel kapcsolatos döntésem szándékos volt, elsősorban olyan képeket válogattam ki, amelyek az ő életének ahhoz az időszakához tartoznak, amikor én még nem is éltem. Bizonyos szempontból a képek egy része mögött is, számomra érzékelhetően, ott húzódik a könyv egyik központi kérdésköre, a holokauszt árnyéka. Hiszen például mami Dunakanyarban töltött kamaszéveihez tartozik az is, hogy – úgy gondolom – a környék lakosai nem tudtak arról, hogy mikor és kinek kellene úgymond felvennie a sárga csillagot, és ott még nem kellett. Az édesanyám számára a függetlensége minden másnál fontosabb volt, s ezt nem írhattam felül, nem vonhattam kétségbe, hosszú évtizedekkel később sem. Azaz a holokauszt kérdése valóban nem volt evidens a számára, sem ő, sem az ő szülei nem voltak koncentrációs táborban, s a budapesti gettóból is kiszabadulhattak. S hasonló volt az édesapám helyzete is, amint apai nagyapámé is, aki katonatisztként harcolt az első világháborúban, s aztán amikor hosszú évtizedekkel később, 1940-ben munkaszolgálatos lett, a parancsnokban felismerhette azt a tisztet, akivel az első világháborúban együtt harcolt és egy szobában is lakott Isonzó mellett, s a barátságuk tényleg fennmaradt.

Az Apám helyett-tel ellentétben nagyon nagy szerepe van az édes­any­járól készült fényképeknek, portréknak. A könyvben gyakran utal a fényképekre, filmekre (például a Nagyítás), de említi a zsidó halotti gipszmaszkokat is. Ráadásul gyakran nyúl támaszként a fotográfiával szintén szoros kapcsolatot ápoló Roland Barthes Gyásznapló című könyvéhez…

A bécsi Természettudományi Múzeumba került számos, Poznanból, egy koncentrációs és munkatáborból származó zsidó rab maszkja, amelyet a múzeum annak idején nagyobb pénzösszegért vett meg. A két­ezres évek elején a múzeum akkori igazgatója már nem kívánta ezeket tovább őrizni, lévén már ő is úgy ítélte meg, hogy ennek semmi köze nincs a természettudományhoz. Úgy döntöttek, hogy ezekkel a nagyon szépnek ítélt maszkokkal megajándékozzák a bécsi Zsidó Múzeumot, és azok majd azt csinálnak vele, amit akarnak. Akkor egy kiváló igazgatója volt a Zsidó Múzeumnak, aki kiborult az egésztől, és létrehozott egy az első pillantásra látványos kiállítást. Ez abból állt, hogy a múzeum földszintjén, üvegfalak mögé helyezték ezeket a maszkokat. A látogatók megszemlélték ezeket, majd felmentek az emeleti részre, ahol drámai meglepetés érte őket – ahogy engem is. A földszinti maszkok helyett televíziós képernyők várták őket, amelyeken azt mutatták, hogyan nézik ők ezeket a maszkokat.

A Lépcsőházi katarzis számomra a temetők könyve is. Ahogy írja is, egész életében elhivatottan járta a „szabadtéri múzeummá váló” koncentrációs táborokat – szinte az egész munkássága a kollektív holokausztemlékezetről szól –, miközben megjelenik a köztemetőkben feszengő, a gyász rítusait ugyan ismerő, ám kevésbé gyakorló, személyes térben mozgó ember figurája is. Lett megnyugvás? Az újra egyre jobban szaporodó népirtások és a részben mediatizált síremlékhelyek után visszatérhetünk-e egyáltalán a gyász személyes életterébe?

A gyász személyes vonatkozásai többször is visszatérnek a könyvben. Franz Rosenzweig egyik levelének egésze olvasható, ami épp erről szól. Másrészt a Farkasréti temető urnafalába került a nagymamám és a mamám is végső nyugalomra, s az édesanyám temetésén nemcsak a család volt ott, hanem a diákjai és a kollégái, és a barátaink és az ő barátai is, felnőttek, öregek és gyerekek egyaránt.

A fejezetekben végigkövethetjük a korábbi kutatásaira tett reflexiókat is. Több utalás is történik arra, hogy esetleg el kellene engednie a holokausztot mint témát, amiket tényleg meglepő volt éppen öntől olvasni. Összegzésnek vagy lezárásnak tekinthető ez a könyv?

Nem hiszem, hogy erről lenne szó. Az elmúlt évtizedekben az ELTE tanáraként múzeumokkal foglalkoztam, illetve esszéket írtam, vastag kötetekben. A holokausztról sokszor esett szó, amely a része volt a pedagógiai programnak, de nem jelentette azt, hogy a múzeumi kérdésekkel, utazásokkal, látogatásokkal felhagytam volna. A koncentrációs táborok részben magányos, részben a feleségemmel és barátainkkal való felkeresése nem magát a holokausztot idézte fel, hanem a múzeummá vált egykori táborokat, melyek megismerése valóban vitathatatlan jelentőségű volt és maradt is az életemben és munkásságomban egy­aránt, s ez volt az, amit a Lépcsőházi katarzisban is az olvasók számára fel kellett idéznem. Azaz – kutatóként – nem a holokauszt volt számomra újra és újra kérdés, hanem a múzeumok története, a táborokat is ezek közé soroltam, azaz nem engedtem el mindazt, amit úgymond szakmai életem során kutattam. A koncentrációs táborokból mára múzeumok lettek, s ezt mindannyiunk figyelmébe ajánlom, lévén azok ebben a jelentésükben is nagyon fontosak lettek az új nemzedékek számára is.

+1 KÉRDÉS
Az utolsó fejezetben hosszan idéz édesanyja Petőfi Körben tett felszólalásaiból. Miért volt fontos, hogy felidézze a közoktatásban tevékenykedő figuráját és gondolatait? Ráadásul 1956-ban járunk, ez ugyanaz az év, amikor édesapjával közösen úgy döntenek, elengedik a gyökereket. Ezek között van összefüggés?

Nem hiszem, hogy lenne. Az 1956-os évben a forradalom előtt működött a Petőfi Kör, azaz még nem voltak okok arra, hogy el kellene engedniük bármiféle gyökereket. A mamám számára a Petőfi Körben való fellépése sokat jelentett, lévén történelemtanár volt, s a mai olvasók számára ennek a két előadásnak lényeges részéből való idézetek – s ne feledje el, hogy az a forradalom előtt volt – a munkásságának fontos pontjaira is rámutattak, s ezt valóban nem hagyhattam figyelmen kívül. A Petőfi Körben való szereplés akkor is igen emlékezetes volt, s ma is az, hogy azok a szövegek – azaz nem csak az övé – megjelentek könyvben is, s ezek újabb nemzedékek számára is sok tanulsággal szolgálnak. Remélem, hogy ez a könyv a jelenlegi kollégáim, barátaim és diákjaim számára élményeket és értelmezést is kínáló problémákat, megfontolásokat, érveket kínál, és ez mindannyiunk számára követésre méltó példákkal szolgál.