Orbán Viktor politikai igazgatója, Orbán Balázs – a külügyminiszteri poszt várományosa – szerint Ukrajna elnöke, Volodimir Zelenszkij felelőtlenül „belevitte egy háborús védekezésbe az országát”, és e „felelőtlenségének” ára a területvesztés és sok ember halála. Bezzeg mi, magyarok – derült ki Orbán Balázs okfejtéséből – 1956-ból kiindulva bátran megadtuk volna magunkat, mert „óvatosnak kell lenni, és óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel” – és hát láthattuk, hogy „56-ban az lett, ami lett”. Eszerint jöjjenek a megszállók, tegyék, vigyék, amit csak akarnak, így kevesebben fognak meghalni – az agresszorok haja szála sem görbülhet –, mi nem lövünk vissza. A lengyelek, a finnek, az afgánok ezt annak idején másként gondolták – hogy csak néhány népet említsünk, akik nem futottak világgá az orosz medve láttán –, de még eleink is.
Október 23-ához közeledve Orbán Balázs nem is időzíthetett volna jobban ahhoz, hogy szembeköpje a forradalmárokat és szabadságharcosokat – Wittner Mária ezúton is csókoltatja Orbán Balázst –, és ezzel végleg annullálja Orbán Viktor 1989-es alakítását Nagy Imre újratemetésénél. Vagy október 6-ához közeledve: az aradi vértanúk emlékét is meggyalázta. „Sehonnai bitang ember, / Ki most, ha kell, halni nem mer, / Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete” – írta Petőfi Sándor a Nemzeti dalban – eszerint Orbán Balázsról is. A segesvári csatában elesett költőnk sem magáért, sem hazánkért nem félt amiatt, mert „jön az orosz”.
Nyilván „szabadságharcos” kormányunk sem félne, ha jönne az orosz, hiszen Orbánék nem velük, hanem Brüsszellel és a demokráciával állnak hadban, az orosz-ukrán háború kitörése óta eléggé egyértelmű, hogy Putyin békéjének lelkes hívei. Ami valójában a temetők békéje.
Azért örülök, hogy annak idején nem Orbán Balázs-féle tanácsadója volt IV. Bélának.